A HFM cikke a térhallás működéséről:

Akusztikai cikksorozatunk utolsó részében a térhallás, azaz a "két fülű" hallás jelenségével foglalkozunk. Először röviden áttekintjük, mennyiben változtatja meg a hallásról eddig alkotott fogalmainkat, hogy a valóságban a hangokat mind a két fülünkkel észleljük. Megvizsgáljuk, hogyan érzékeljük a hangok irányát, és hogyan érzékeljük a hangszerek körül a teret.

*

Hallásunk alapvető sajátosságait, mint már tudjuk, olyan kísérletekkel mérték fel, amelyek tulajdonképpen egy fülűnek feltételezik az embert. Igaz, amikor csak az egyik fülünkkel hallunk, akkor is meg tudjuk állapítani a hang magasságát, hangosságát, hangszínét, időbeli sajátosságait. Sőt, a spektrum megváltozásából a forrás távolságára is következtetni tudunk. Nem vagyunk képesek azonban megállapítani, hogy hogyan, milyen irányból érkezett a hang a fülünkhöz. Akárcsak a látáshoz, a halláshoz is főleg azért van szükség két érzékelőszervre, hogy a térben is tájékozódhassunk. De még a hang egyetlen füllel is érzékelhető tulajdonságainak észlelését is elősegíti az, hogy két fülünk van. Például, ha az egyik fülünk küszöbérzékenységét vizsgáljuk, jobb eredményt kapunk, ha az éppen nem vizsgált fülbe is juttatunk hangot.

Ezt az effektust egy viszonylag egyszerűen elvégezhető kísérlettel demonstrálhatjuk. Vezessünk a fejhallgató bal csatornájába fehérzajt; a szintjét állítsuk közepesre. Keverjünk hozzá 500Hz-es szinuszos hangot, másodpercenként 4-szer rövid időre megszakítva (erre a kifáradás megelőzése céljából van szükség). Halkítsuk le a jelet annyira, hogy már ne halljuk. Most kapcsoljuk rá ugyanazt a zajt a jobb csatornára is - s ebben a pillanatban a bal fülünkkel újra meg fogjuk hallani az 500Hz-es hangot. Ha viszont még az 500Hz-et is rákapcsoljuk a jobb fejhallgatóra, a hang megint eltűnik. Meghallottuk tehát a két fülbe érkező jeleket, ha különböztek egymástól - de nem hallottuk őket, ha teljesen azonosak voltak! Ha ezután (bármelyik fejhallgatókagylón) akár a jel, akár a zaj fázisát megfordítjuk, azaz felcseréljük, a megfelelő vezeték két végét, az 500Hz-es hang ismét tisztán és erősen megszólal. A kétfülű érzékelés működésbe lépéséhez már az is elegendő, ha legalább a fázisban különbség mutatkozik!

Ezt a kísérletet - persze sokkal gondosabban, mint ahogy itt leírtuk - Hirsch végezte el 1948-ban, s úgy találta, hogy hallásunk küszöbérzékenysége a fenti kísérleti szituációban 11dB-lel jobb akkor, amikor a zaj azonos és a jel ellentétes fázisú, mint abban az esetben, amikor mindkettő azonos fázisban jut mindkét fülbe. Ez utóbbi esetben a küszöbérzékenység megfelelt az egy füllel kapott értéknek. A kétfülű hallás tehát bizonyos körülmények között képes a "küszöb alatti" hangokat is érzékelni. Úgy tűnik, hogy a két fülünk között valamilyen kapcsolat van, és ez a kapcsolat megkönnyíti a nehezen azonosítható jelek észlelését. E mechanizmus mibenlétéről azonban nincsen egyértelmű ismeretünk.

Nézzük meg, hogyan teszi lehetővé hangforrások irányának megállapítását a két fül! Tételezzük fel először, hogy fejünk gömb alakú, és a két átellenes pontján két lyuk reprezentálja a füleket (1. ábra). A különböző irányokból érkező hangok nem egyidejűleg fognak a fülünkhöz érni. Ha feltételezzük, hogy a gömb átmérője 17,5cm, a hang sebességét pedig 343m/s-nak vesszük, a két fül közötti időkésés a következő lesz:

Az e képlet alapján számolt időkülönbségeket (a beesési szög függvényében), valamint a kísérletileg kapott időkéséseket a 2. ábrán tüntettük fel. A két görbe jó egyezést mutat. Az ábráról leolvashatjuk, hogy ha a hang az egyik fülünk irányából érkezik (90 fokos beesés), az időkésés akkor sem több 0,7ms-nál. Ez kb. az 1300Hz-es hang periódusidejével egyenlő. Nagyobb frekvenciájú hangokra az időkésés már több mint egy periódus, ezért a két fülünkbe érkező jel fáziseltolódása nem képezi le egyértelműen a forrás irányát. A pszichoakusztikai vizsgálatok megerősítették, hogy a magasabb hangok tartományában nem a két jel időkésése, hanem intenzitásuk különbözősége segíti a térbeli tájékozódást.

Az 1. ábra azt is szemlélteti, hogy az oldalról jövő hang intenzitása nagyobb lesz abban a fülünkben, amelyik a hangforrás felé néz, mint a másik fülben. Ez az intenzitáskülönbség mély hangokra nagyon kicsi, magas hangokra azonban igen jelentős lehet (3. ábra). Ezért a magas hangok irányát az intenzitáskülönbség alapján tudjuk megállapítani.

1. A két fül hangforrástól való távolságának különbsége:
delta d = r*(theta+sin theta)
2. A két fül közötti időkésés a beesési szög függvényében
3. Szintkülönbség a két fül között, különféle beesési szög esetén

Az irányra vonatkozó ítéletünk a 100Hz körüli hangokon a legpontosabb. A legpontatlanabbul 2-3000Hz körül tudjuk a forrás irányát meghatározni (4. ábra). Magas hangokra ítéletünk újra biztosabb lesz. A kísérletek eredménye egyértelműen megerősíti, hogy a térbeli lokalizálásban két független "mechanizmus" vesz részt.
Az egyik a két fülbe érkező jel időkéséséből, a másik pedig intenzitáskülönbségükből állapítja meg a forrás irányát. A két mechanizmus azonban egyetlen irányérzetet eredményez az emberi agyban.
Igen szellemes kísérlettel sikerült bizonyítani, hogy a térbeli tájékozódás képességét valóban két különböző mechanizmusnak köszönhetjük.

Sandel és munkatársai 1955-ben végeztek kísérletet e kétféle mechanizmus elkülönítésére. A kísérleti személyek süketszobában hallgatták a két hangszóróból sugárzott jeleket. Az egyik hangszóró a kísérleti személlyel szemben, a másik tőle jobb kézről, 40 fokos irányban volt elhelyezve. A két hangszóró ellentétes fázisú jelet sugárzott.
Az eredő hang intenzitása ilyenkor nyilvánvalóan nagyobb a jobb fülben, mint a balban. A jel fázisával azonban egészen más a helyzet! A fázisellentét miatt az eredő jel a két fülnél folyvást változó fáziskülönbséget mutat, a frekvencia függvényében. Az 1. ábrát alapul véve, viszonylag egyszerű számítással kimutatható, hogy alacsony frekvenciákon a jobb fülbe érkező jel fázisa késik a bal fülbe érkezőhöz képest.
A fent leírt kísérleti helyzetben 3000Hz fölött válik a fáziskülönbség zérussá. Magasabb frekvenciákon már a bal fülbe jutó jel fog késni.
Hol fogják érzékelni a kísérleti személyek a forrást? A kísérletek azt a meglepő eredményt szolgáltatták, hogy a mély hangok mindig balról "szóltak", annak ellenére, hogy a hang erőssége a jobb fülben volt a nagyobb. A magas hangok már jobbról érkeztek. 1500Hz körül azonban a kísérleti személyek teljesen összezavarodtak, nem tudták megállapítani a forrás helyét.

Ez a szellemes kísérlet azt bizonyítja, hogy az 1500Hz alatti tartomány irányérzékelésében a fázisviszonyok dominálnak még akkor is, ha csupán az intenzitások alapján másként döntenénk! Ha ugyanis a fenti kísérletet úgy ismételjük meg, hogy a két sugárzó azonos fázisban működik, akkor minden frekvencián jobbról halljuk a hangot. (Ez a frekvenciatartomány egyéb szempontból is különlegesen viselkedik. Tudjuk, hogy hallásunk érzékenysége kb. 1000Hz-ig a frekvenciával növekszik, s onnan kezdve többé-kevésbé állandóvá válik.

Ugyancsak 1000-1500Hz körül a hangmagasság-érzékelés is megváltozik.
Magyarázatnak kínálkozik, legalább részben, hogy az idegkisülések csak kb. 800-1000Hz-ig tudják hűen követni a jel változásait. De hogy a kétfülű hallás során mi változik meg ebben a tartományban - ezt még nem tudjuk biztosan.)
Persze a térbeli hallást vizsgáló kísérletek többségét fejhallgatóval végzik, mivel így a két fülbe jutó jel intenzitását és fázisát tetszőlegesen lehet változtatni. Ha a kísérleti személynek mindkét fülébe ugyanazt a jelet juttatjuk, úgy fogja érezni, hogy a hangforrás a feje közepében szól.
Ha az egyik fülbe jutó jelet időben késleltetjük, vagy erősségét csökkentjük, akkor a képzetes hangforrás eltolódik a másik fül irányában.

A módszer egyébként az volt, hogy ilyenkor a kísérleti személy egy szabályozógomb segítségével maga állította vissza a forrás centrális helyzetét. Így meg lehetett állapítani, hogy a lokalizáció szempontjából milyen kapcsolat van az időkésés és az intenzitáskülönbség között. Hasonló kísérletek arra is választ adtak, hogy mi az a legkisebb időkülönbség, amely észlelhető változást okoz a forrás lokalizálásában.

Kiderült, hogy már 6-9µs időkülönbség is észlelhető! Ez rendkívül meglepő, mivel az idegsejtek csak kb. 1-2ms-onként tudnak kisülni, és maga az idegimpulzus időtartama is néhány száz µs körüli. Egyelőre még nem tudjuk pontosan, hogyan is képes érzékelő rendszerünk ilyen kis időkülönbségek észlelésére.*
(*Ezen a ponton ismét utalni szeretnénk Analizátor, vagy oszcilloszkóp? című cikkünkre (HFM 14.), amelyben a klasszikus pszichoakusztikai módszerek korlátait taglaltuk. Mint látjuk, az emberi hallásmechanizmus sokkalta gyorsabban működik, hogysem ezt egyszerű összefüggésekkel magyarázhatnánk. - A szerk.)
Ha viszont a két fülbe jutó jel közti időkülönbség nagyobb, mint a természetes körülmények között előforduló maximális 0,6-0,8ms, akkor a forrást továbbra is annál a fülünknél halljuk, amelyiket előbb éri a jel.
Ez a jelenség impulzusszerű hangokra 3-6ms, hosszan tartó hangokra akár 30-70ms időkülönbségig megmarad.

Nagyobb időkülönbségek esetén már két különálló hangot fogunk hallani, egyet-egyet mindkét fülünkben. Fejhallgatóval nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy a hangot elölről, vagy hátulról halljuk-e. A forrás igazából csak a két fülünket összekötő egyenes mentén mozog. Ha viszont a kísérleteket valódi hangtérben végezzük, és hangforrásként hangszórót használunk, akkor már azt is meg tudjuk állapítani, hogy elölről vagy hátulról jön-e a hang (bár előfordul, hogy a mély hangok irányát 180 fokkal eltévesztjük!). Az egyik kísérletsorozatban két mikrofonnal vették föl a hangot, süketszobában, és a jelet fejhallgatón keresztül vezették egy másik helyiségben ülő személy fülébe, aki természetesen nem tudta megállapítani, hogy elölről vagy hátulról jön-e a hang - mindaddig, míg a süketszobában emberi fülkagylóról készült gumimásolatokat nem helyeztek a mikrofonokra. Bizonytalansága ekkor teljesen megszűnt. A térbeli tájékozódásban tehát igencsak nagy segítséget nyújt a fülkagylók magasabb frekvencián mutatott árnyékoló és hangterelő hatása. (E kísérlet során - amelyet Batteau és munkatársai végeztek 1965-ben - a kísérleti személyek arról is beszámoltak, hogy a mesterséges fülkagylók hatására a forrást már nem a fejükben hallották szólni, hanem elölről a térből.
Ez a hatás már akkor is fellépett, ha csak az egyik mikrofonra tették rá a gumi fülkagylót.)

Végeredményben tehát három tényezőnek: az időkésésnek, az intenzitáskülönbségnek és fülkagylónk árnyékoló hatásának köszönhetjük, hogy lokalizálni tudjuk a hangforrásokat. A térbeliség érzetének kialakulása azonban igen bonyolult folyamat, amely részben a közbülső idegközpontokban, részben pedig agyunkban megy végbe. A bonyolult összefüggések miatt a kétfülű hallásnak nagyon sok sajátossága van.

Az idegfiziológiai kutatások során az egyik közbülső hallóközpontban olyan idegsejteket találtak, amelyek csak akkor adnak impulzust, ha bemenetükre két idegimpulzus érkezik egyidejűleg. Egyes kutatók valószínűnek tartják, hogy léteznek olyan sejtek, amelyek a rájuk érkező két jel meghatározott időkülönbsége esetén adnak csak jelet - habár feltételezik, hogy a szimultán jelekre reagáló sejtek száma jóval nagyobb, mint a különböző időkésésekre reagáló sejteké.

Persze, nem biztos, hogy ez igaz - ismeretes viszont egy olyan kísérlet, amely megerősíteni látszik ezt a feltételezést. Ha az egyik fülünkbe olyan fehérzajt adunk, amely minden tercsávban ugyanakkora idővel van késleltetve, a másikba pedig olyat, amelyben a késleltetés a frekvenciával növekszik (lásd az 5. ábrát!), akkor külön-külön hallgatva egyformán fehérzajnak észleljük a két jelet.

Mi történik, ha a két fülünkkel egyidejűleg hallgatjuk a jeleket? A két oldal közötti időkésés tercsávonként más és más lesz. Egyetlen sávban, mondjuk 600Hz-en lesz az időkésés egyforma, alacsonyabb frekvencián az egyik, magasabb frekvencián a másik fülbe érkezik előbb a jel.

Azt várnánk, hogy a különböző frekvenciatartományokban máshol fogjuk a hang forrását észlelni: a 600Hz-es hang maradna középen, az alacsonyabb frekvenciájú komponensek az egyik fül, a magasabb frekvenciájúak pedig a másik fül irányában tolódnak el, s ennek következtében a lokalizáltság érzetének meg kellene szűnnie.

E helyett azonban azt tapasztaljuk, hogy a hang jellege változik meg: középről hallunk egy 600Hz-es hangmagasságú, keskeny sávú zajt. Eszerint az érzet kialakulásában nagyobb súllyal szerepelnek az időkésés nélkül érkező komponensek, mint a különböző időkésésűek.

Ez egybevág azzal a tapasztalattal, hogy bár mozdulatlan fejjel is meg tudjuk állapítani, honnan jön a hang, pontosabban tudjuk a forrás helyzetét megállapítani, ha fejünket a hang irányába fordítjuk.

Ugyancsak az idegi feldolgozás segít különválasztani az eredeti hangtól a visszhangokat. A teremben ülő hallgató fülét nemcsak az eredeti hang, hanem annak visszhangjai is elérik, és ezek a visszhangok a legkülönbözőbb irányokból érkeznek.
Normális esetben mégsem zavarják meg az irányérzékelést. Hallásunk ugyanis csak a jelek első 2-3ms-ig tartó részét használja föl az irány megállapításához, a visszhangok pedig ennél később érkeznek. Általában is igaz, hogy hallásunk szempontjából a jelek kezdeti szakasza hordozza a legtöbb információt.

Nem beszéltünk még a függőleges síkban való irányérzékelésről, azaz a "fent" és "lent" érzékeléséről. Be kell vallanunk: erről jóval kevesebbet tud az akusztika...
Már említettük, hogy a két fül valamiféle belső, szoros kapcsolatban áll egymással. Ezt bizonyítja a kétfülű hanglebegés jelensége is. Előző cikkünkben ("Torzonborz hangjegyek", HFM I5.) szó volt arról, hogy ha két egymáshoz közeli frekvenciájú szinuszos hang keveredik, akkor az eredő jel amplitúdója a két frekvencia különbsége felének megfelelő frekvenciával ingadozik. Ezt a jelenséget, az úgynevezett lebegést használják föl például a zenészek is a hangszerek hangolásánál. Ha a két hang frekvenciája elég közel van egymáshoz, a lebegés lassú erősödés, illetve halkulás formájában jelenik meg.

Ugyanezt a hatást azonban azáltal is el lehet érni, hogy az egyik szinuszos hangot az egyik fülbe vezetjük, a másikat pedig a másik fülbe. Ebben az esetben szó sem lehet a jelek valódi keveredéséről. A lebegés szubjektív érzése tehát csak az idegpályákon haladó kisülések kölcsönhatásából jöhet létre.

A kétfülű hallás jelenségeinek magyarázatára sokféle elméletet kidolgoztak már, egységesen elfogadott modellről azonban egyelőre nem beszélhetünk. Ugyanakkor igen intenzív kutatások folynak, egyrészt, hogy fényt derítsenek a kétoldali hallórendszer közötti idegi összeköttetésekre, és megismerjék ezek működését, másrészt hogy egyértelműbben tisztázzák a kétfülű hallással kapcsolatos jelenségeket.

Újabban már nemcsak szinuszos és zajjelekkel, hanem beszéd- és zenei jelmintákkal is végeznek lokalizációs kísérleteket - és nemcsak fejhallgatót alkalmaznak, hanem hangsugárzót is.

Most pedig térjünk rá arra, hogyan lehetne mesterségesen előállítani az eredeti hangtér sajátságait. Előrebocsátjuk, hogy nem kívánunk belebonyolódni a sztereózás technikai kérdéseibe. Csak azt vizsgáljuk, lehetséges-e reprodukálni, pontosabban: mennyiben lehet imitálni az eredeti hangteret, és hogyan lehet hallásunk sajátosságait kihasználni, hogy a térbeli hangzás minél meggyőzőbb legyen.

4. Az irányérzékelés pontossága a frekvencia függvényében
5. A vizsgálójel előállítása a Hirsch-féle kísérletben
6. Kétmikrofonos sztereó átviteli rendszer egyszerűsített modellje

A sztereó hangzás legegyszerűbb modellje: kétmikrofonos felvétel, amelyet később a két mikrofon helyére helyezett hangszórókon keresztül játszunk vissza. Ily módon tulajdonképpen a mikrofonok helyén észlelhető hangképet reprodukáljuk. Ezzel megőrzünk bizonyos információkat a hang térbeliségéről, más információkat viszont elveszítünk.
Ennek a sztereó rendszernek egyszerűsített modelljét láthatjuk a 6. ábrán. Ha az eredeti teremben a színpad és a nézőtér közé egy olyan függönyt tennénk, amely akusztikailag teljesen elszigeteli a két térrészt, és mindkét felülete visszaverődésmentes, akkor az ernyőn vágott két nyílás felelne meg a mikrofonoknak és hangszóróknak. A zenekar által játszott zenéből csak a nyílásokon keresztül juthat el a hang a hallgató fülébe. Az ábrán feltüntettük a lehetséges hangutakat két elképzelt forrásból. Nyilvánvaló, hogy a hangversenyterem eredeti hangteréhez képest jóval szegényesebb teret hoz létre a két nyíláson átjutó hang.

Térbeliségéből azonban több-kevesebbet így is megőriz. A sztereózás gyakorlata még a kétmikrofonos modellben is erősen eltér az ábrán vázolt esettől: ott ugyanis a mikrofonok és a hangszórók távolsága ugyanakkora volt, és a hangforrás, és a hallgatók távolsága is megfelel az eredeti állapotnak (eltekintve az ernyőtől).

A gyakorlatban azonban a hangszórókat lakószobában helyezzük el, a szoba méretei által meghatározott bázistávolságban és a hallgatási távolság is jóval kisebb, mint a hangversenytermekben. Így az a térérzés, amelyet észlelünk, bizonyosan más lesz, mint amit a hangversenyteremben tapasztalunk.

Elméletileg is belátható, hogy az eredeti hangtér tökéletes reprodukálására az akusztikában nincsen mód. (Az optikában sem egyszerű a térbeli információk rögzítése és visszaállítása - erre egyedül a holográfia képes.)

Az akusztikában nem ismerünk olyan módszert, amely a tér valamely tartományában képes lenne rögzíteni a hang amplitúdójára és fázisára vonatkozó összes információt. Ennek egyik oka az, hogy a hang időben igen gyorsan változó jelenségekből tevődik össze, a másik pedig az, hogy a hullámhossza nagy.
Ultrahangterek holografikus leképezésére már történtek kísérletek, de az ottani módszerek a hallható hangok tartományában szóba sem jöhetnek. Ezért mindenképpen bele kell törődnünk abba, hogy a hangtér
rögzítése és visszaállítása során nagyon sok információt elveszítünk. Mit tehetünk mégis?

Az egyik lehetőség az, hogy azon a bizonyos ernyőn még több lyukat vágunk, azaz több mikrofont helyezünk el és mindegyiknek a hangját külön hangszórón játsszuk vissza. Ez a módszer jobban visszaadná az eredeti térhatást, azonban a gyakorlatban mégsem követhető. A felvételhez lehet ugyan sok mikrofont használni, de azt mégsem lehet megkívánni, vagy előírni, hogy aki a térhatást élvezni akarja, az 8-10 vagy akár még több hangdobozt állítson be a szobájába.

A másik lehetőség az, hogy nem is próbáljuk a teljes hangteret reprodukálni, csak azt, amelyet egy bizonyos, a teremben ülő hallgató hallana.* (*"De miért is kéne egyszerre több helyen ülnöm? A szerk.)
Ha a hangversenyterem egy kiválasztott pontjában műfejet helyezünk el, és azon keresztül készítjük a felvételt, majdnem tökéletes térhatást tudunk elérni, feltéve, hogy fejhallgatón keresztül hallgatjuk a zenét.

Ha azonban ugyanezt a két fülnél jóval nagyobb bázistávolságú hangsugárzókon keresztül hallgatjuk, már korántsem lesz olyan jó a benyomásunk.

Akusztikai szempontból tehát lehetetlen tökéletesen reprodukálni a hangteret. Következő kérdésünk: a gyakorlatban használt sztereó megoldás mennyire felel meg térbeli hallásunk követelményeinek. Ebből a szempontból az a legfontosabb, hogy míg természetes körülmények között a hangok különböző irányokból érkeznek a fülünkhöz és ezért a két fülbe érkező jel között különböző időkésések lépnek föl, addig a sztereofóniában az összes jel ugyanabból a két hangsugárzóból érkezik.

Időeltolódás csak annyi van közöttük, amennyi már a felvételben is benne van. A lokalizálásban az sem ad segítséget, ha a fejünket forgatjuk.
A sztereó balansz-szabályzóval is csak a két csatorna relatív hangosságát tudjuk szabályozni. Mivel a hangforrás szubjektív helye csak magas frekvencián függ az intenzitástól, csak a magas hangok térhatása lesz igazán jó. A mély hangok lokalizálásához szükséges pontos időkéséseket nem tudja a rendszer reprodukálni.

Az időbeli információk általában már a felvétel során elvesznek, hiszen a keverési technikák általában nem törődnek a jelek fázisával, s csak az amplitúdóarányokat állítják be.* (*Az "audiofil" felvételeknek éppen az az egyik jellemzőjük, hogy a hangmérnökök csaknem teljesen lemondanak a keverés műveletéről. A szerk.) Így a térbeliség élményét csak az intenzitásokban levő különbségeknek kellene visszaadniuk. A hallásvizsgálatok szerint azonban a pusztán intenzitáskülönbségen alapuló lokalizáció nem túl hatékony.

Miért van az, hogy egy jó sztereó felvétel mégis oly eleven térhatást tud létrehozni? Tisztán akusztikai szempontból ezt nem tudnánk megmagyarázni. Valószínűnek tartjuk, hogy a térérzet kialakulásában jelentős szerepe van olyan információknak is, amelyeket hagyományosan nem tekintettek elsődlegesnek. Már korábban említettük, hogy egyetlen füllel is tudunk valami becslést adni a forrás távolságára. Ez, valamint a terem visszhangjai, amelyek szintén bejutnak a felvételbe, jelentősen fokozzák a térhatást. Igaz, hogy ez a mesterségesen létrehozott térhatás egészen más, mint amelyet a hangversenyteremben magunk tapasztalhatunk, azonban így is nagyon érdekes élményt nyújthat. A térhatás szempontjából nagyon jó lenne, ha a felvétel és a visszajátszás során meg tudnánk őrizni a jelek fázisviszonyait. Ez az igény igen erős követelményt támaszt a felvételi és a lejátszó rendszerben alkalmazott berendezések fáziskarakterisztikájával szemben. Jobb sztereofóniát tehát csak a lineáris fázisú készülékek elterjedésétől és a fázishelyességre is ügyelő hangfelvételi technikától remélhetünk.

*

Végére értünk akusztikai cikksorozatunknak. Reméljük, sikerült megvilágítanunk az érdeklődő Olvasó előtt az akusztikának legalább az alapfogalmait, legismertebb területeit, leggyakoribb módszereit.
Kétségtelen, hogy adósak maradtunk - akárcsak az akusztika nekünk - a lényeggel, nevezetesen, hogy mennyiben érvényesek az elméleti ismeretek a gyakorlatban. Mentségünkre szóljon, hogy mindig ez a legfogósabb kérdés, nemcsak az akusztikában, hanem az összes többi tudományágban (persze a társadalomtudományokban is).

Az Olvasó remélhetőleg érzékeli, hogy a pszichoakusztika mindvégig legalábbis kettős rendszert vizsgál: az emberi hallás mechanizmusát, egyszersmind az amögött zajló (vagy inkább: azt átszövő) agyi folyamatokat, amelyek révén a hangérzetet felfogjuk, appercipiáljuk.
Nem csoda, hogy ezt a bonyolult rendszert mind máig inkább csak feltérképezni sikerült, megérteni már kevésbé. Érezve a kudarcot, a kutatók újabban egyre gyakrabban térnek le a megszokott ösvényekről; hogy úgy mondjuk, odahagyják a turistajelzést, bemerészkednek a pszichoakusztika sűrűjébe, és megpróbálják kiismerni magukat az erdőben, amelyet eddig nem láttak eléggé tisztán a fáktól. Előbb-utóbb biztosan célt érnek - s vajon ki kívánhatná sikerüket őszintébben, mint azok, akik ettől a High Fidelity felvirágzását remélik?!

Tudnunk kell azonban, hogy a stúdió- és a hifi-technika számára még a legragyogóbb, legdiadalmasabb pszichoakusztikai felismerés sem szolgáltathat többet, mint támpontot. Hangmérnököknek és konstruktőröknek továbbra is mindig maguknak kell megoldaniuk a házi feladatukat: nekik is a tudományos kutatók módszerességével kellene ellenőrizniük, hogy egy-egy akusztikai felismerés vajon érvényesíthető-e (s ha igen, milyen mértékig) a hangfelvétel és a hangreprodukálás gyakorlatában.

Miklós András

A hallásmechanizmussal foglalkozó másik két írás itt és itt olvasható.