Nem borús az idő, nem vagyok az egyetemen, a félévemnek vége. Vihar után lehet, kellemesen melegít a nap, de nincs kánikula, nem muszáj megsülni. Bicklivel hazaérek, hátratolom az udvarba, majd a szokott helyére leteszem. A gitár már vár bekészítve a tokjában. Nem tudom, hogy fogom elvinni. Előretolom a kék simson schwalbémat, majd a hátamra veszem a tokot. Elég mulatságosan nézek ki, de hát ez van. A motor második rúgásra beindul, én pedig elindulok az úticélom felé. A part mentén haladok, a vihar az embereket a belvárosba mosta: a vendéglátósok biztosan örülnek. Az én telefonom is megcsörren, hogy helyem van az üzletben, nem győzik az iramot: bocsi srácok, megbeszélt időpont, ezt nem mondhatom le.

A fülemben az Autumn leaves duruzsol, kellemes, andalító tempóval haladok a vasút mellett. Egy kisvendéglő a cél, ahol Botond már vár rám. Kezet rázunk, köszönünk a tulajnak. A motort beállítom az udvarba, Boti összeszerel. A lemenő nap fényénél kezdjük el a játékot. A vendéglőben lassan, de biztosan rendeződnek a vendégek úgy, hogy lássanak, halljanak. Megjön Ő is, mikrofont ragad. Csilingel, lágyan, bársonyosan. Északába nyúlik az idill, a fáradó ujjakért a taps és az elismerő tekintetek kárpótolnak.

Felocsúdok. Még itt ülök Budapesten, még borús az idő, még hűvös van, és még sehol semmi. Nincs Furch, sem Dowina, sem Schwalbe. Nyár sincs. Egyedül a vendéglő, ami megvan, és biztosan várni fog.