Este van, csípős hideg. Érezni a levegő illatán, hogy nemsokára esni fog. Három nevetgélő jóbarát sétál ki az otthonos pincehelységből, egyenesen a kis piros autó felé. A slusszkulcs elfordul, a Japán unott egykedvűséggel felhördül.
Kellemes tempóban bepöfögnek a városba, és megkeresik Z-t.
A három muskétás üdvözli a negyediket, csak úgy, mint eddig, egész nyáron.
Milyen mesés is volt az a nyár! Gondtalanul teltek a napok, ki-ki végezte a maga dolgát, munka után pedig össze-összefutottak egy sörre, vagy elmentek tekerni egy jót. Az ősz azonban mindent megváltoztatott: a barátok szétszéledtek: ki Pestre, ki Siófokra, ki pedig Isten tudja hová. Nem is találkoztak egészen ma estig.
Z és a trió bepréselődnek a Japánba, és hazafelé veszik az irányt. Az úton szó esik ismerősökről, szerelmekről, mindenkinek a mindennapi kihívásairól. Miután megérkeznek, a pincehelyiség felé veszik az irányt. Beérve, miután a legkisebb medvebocs becsukja maga mögött a súlyos tölgyfaajtót, lekucorodnak egy körbe, és elővesznek egy pakli kártyát. Z homloka gyöngyözik, haja csapzott, pedig egyáltalán nincs meleg. Leveti kabátját, majd leteríti maga mellé. Még el sem kezdik a játékot, amikor valamin elkezdenek vitázni. Egyik oldalon Z, aki nagyon feldúltnak tűnik, másik oldalon a három barát, akik igyekeznek nyugtatgatni. Szép lassan lecsendesednek a kedélyek, és elkezdődik a játék. Z szemébe nézve nem látszott már az a tűz, ami akkor csillogott benne, amikor megismerték. A bőre fakó volt és szürke, a homlokán pedig egyre sorakoztak az apró verítékcseppek. Egy ereje teljében lévő férfi velőt rázó üvöltése hagyta el a torkát. Felugrott, és azon nyomban elterült a földön.
Egyikük odaszaladt, és felemelte, mire Z magához tért, de nem kellett három másodperc, és a test - az a sárkányok vérével fűtött, agyonüthetetlen, erős fiatal test - ernyedten zuhant a föld felé. Szerencséjére, még időben sikerült elkapni. Mi történhetett? A barátai úgy tudták, hogy azelőtt az iskolatársaival mulatott a városban. Ekkor pár pillanatra ismét magához tért, félig felült és karjával a fény felé nyúlt. Pechére ismét nem tartott sokáig, magatehetetlenül az ágyra huppant. Mindhárman megborzongtak, amikor hallották, ahogy Z fogai összekoccannak.
- Nincs mese, hívom az apját.
- Én már mentőt hívnék...
- Mentőt nem hívunk, az apja 5 perc múlva ideér, addig meg majd vigyázunk rá! (-újabb üvöltés, egy oktávval feljebb, majd ismét egy tompa puffanás-)
- Te tudod...
Z apja egy jámbor, béketűrő ember volt. Nagyon nehéz volt kihozni a sodrából. Mindig mesterien uralta az érzelmeit. Erre a munkája során biztosan nagy szüksége volt, hiszen közteresként az ember összefut eggyel, s mással.
Fiatalos volt, és kész a mókára. Egy nyáron a négy barát kitalálta, hogy elmennek a közeli ipartelepre a rendelkezésre álló autókkal, és ügyességi pályát építenek kartondobozokból. Z ezt megemlítette otthon, mire az édesapja egyből felajánlkozott, hogy jön, és "vigyáz ránk", nehogy valami hülyeséget csináljunk. Persze gondolom, mondanom sem kell, hogy ő élvezte az egészet a legjobban...
Mire megérkezett, a három barát tartotta Z-t a járdán, egy fedél nélküli, koszos, fejre állított hűtőládán. Z apja kiszállt a kocsiból, együttes erővel betették Z-t az anyósülésre, majd az ölébe a ládát, biztos, ami biztos. Az apa elköszönt, beült, majd elhajtott. Az idegességre csak a behúzva felejtett kézifékkel való elindulásból lehetett volna következtetni.
A három barát csak nézte, ahogy az autó eltűnik a szemerkélő esőben. Hogy változhatott így meg, ennyi idő alatt? Miért viselkedett olyan furcsán, és miért volt olyan feldúlt? Talán mi tehetünk róla?....