Van valami bája annak, amikor a jól kitervelt csel, a bűn, amit el készültél követni, nem sikerül. Mesterlövészként fekszel a tetőn. A szálkereszttel követed minden lépését annak, aki előtted sétál. Téged senki nem lát, a célpont komótosan ballag az egyik közeli pad felé. Visszafojtod a lélegzeted és vársz. A középkorú aktatáskás férfi helyet foglal. Az ujjad a ravaszra helyezed.
Nem engedhetnéd meg magadnak, hogy kétségeid támadtak. Az elmúlt évek, hónapok, hetek történései mind ebbe az irányba mutatnak. Most mégis félsz, egy pillanatra lehunyod a szemed. Amikor a pislantás véget ér, nem látod az aktatáskás embert többé. Eltakarja egy furgon amibe beszáll, majd amilyen lassan jött, ugyanolyan lassan eltűnik.
Lever téged a veríték. Hogy sikerült ezt is elrontani? Perceid voltak, hogy leszedd a szerencsétlent, de Te haboztál. Majd ismét lehunyod a szemed egy pillanatra, mély levegőt veszel és felsóhajtasz. Ugyanebben a pillanatban a téren egy idős néni a galambokat etetve véletlenül ellöki a botját, az hangos csattanással szétrebbenti az éhes sereget. Te is hallod a metsző zörejt, de a szemhéjaid zárva maradnak.
Arra gondolsz, hogy lelőhetted volna. Akkor most gyilkos lennél. Megmaradtál önmagadnak. Kaptál egy lehetőséget, hogy eldöntsd: kéred a következő bevetést, és örökre odaadod a lelked, vagy másik utat választasz? A döntés rajtad áll. Hűnek kell maradnod magadhoz. Megjártad a földi purgatóriumot.
Tudom, hogy én vagyok egy kicsit lassú. Viszont majdnem mindegyik elgondolkodtat. Ülök a kertben, szívom a cigit, iszom a sört, és gondolkodok. Szerintem, ha egy írás gondolkodásra késztet, az már jó. Szóval csak így tovább, én mindig szívesen olvasom az írásaidat.
