Az írás válasz erre a személyes bejegyzésre.

6-14

Az általános iskolában figyeltem fel egy különleges tulajdonságomra. Amit mondtak, megértettem. Amit feladtak, könnyedén megcsináltam. Nem okozott számomra nehézséget az iskola. Mellette számos fakultatív foglalkozással próbálták a szüleim lekötni az energiámat. Olyan voltam, és vagyok azóta is, mint egy mókus, ami mindenfelé rohangál gyors cikkcakkban, és az eldugott zsákmányt keresi. A figyelmem pontról pontra ugrált, nagyon gyors voltam asszociációkkal és erős volt a memóriám. Csodagyerek még sem lett belőlem, mert a képesség vagy a motiváció hiányzott ahhoz, hogy kiemelkedjek a társaim közül, mondjuk versenyeken.

A tétel mondatom az volt, hogy csináljuk meg a feladatot minél gyorsabban, majd húzzunk vissza pihenni, szórakozni, vagy akármi mást csinálni.

14-19

Ahogy az anyag mennyisége nőtt, muszáj voltam rendesen leülni tanulni néha. Még mindig nem vittem túlzásba, pláne az első egy-két évben. Kéttannyelvűs voltam, hátha az elég kihívás lesz. Ott is egész jól szerepeltem, és megtanultam németül. Még mindig csapongtam, amíg el nem döntöttem, hogy mit szeretnék csinálni az egyetem után.

A döntés nem sikerült sem különösen jól, sem különösen rosszul. Nehéz volt dönteni úgy, hogy bármit képes voltam megtanulni komolyabb fájdalmak nélkül, amit elém tettek. Azon múlt, hogy vegyészmérnökire jelentkeztem, hogy kémiából és matekból kaptuk a legjobb tanárokat. Úgy mentem el ilyen irányba, hogy még azt sem meccseltem le magamban, hogy egyáltalán humán, vagy reál menne nekem jobban.

A tétel mondatom (az emelt érettségire választott tárgyakat leszámítva) az volt, hogy csináljunk meg mindent pont olyan szépre, hogy mutasson valahogy, de a lehető legkevesebb befektetett energiával.

19-23

A shitstorm még itt sem érkezett meg. A tanáraink jól tették, hogy beijesztettek az egyetem előtt. Számtalanszor elhangzott, hogy a nagy szabadságban könnyű elveszni, az egyetem nehéz, és könnyű bukni és hibát hibára halmozva gyűjteni a kudarcokat. Egyenes tanrendben végeztem. Nehéz volt sok tárgynál nem arra koncentrálni, hogy "csak menjünk át". Nem élveztem, nem maradt meg túl sok a képzésből, ami a lexikális tudást illeti. Ez, és a szakmai gyakorlat/diplomamunkába beleölt, viszonylag terméketlen munka eltántorított a szakmától. Csak hab volt a tortán, hogy az állásbörzéken mindenki gépészt és villanyászt keresett, de senki nem tudott mit kezdeni a vegyészekkel.

A motiváció nem szűnt meg, de már elkezdett repedezni. Ekkor zajlott a kapcsolatunk első két komolyabb válsága is, melynek során a szenvedéses teleregényt Ti, tisztelt publikum figyelemmel követhettétek

A tételmondat az volt, hogy mindenen átmegyünk.

23-25

A záróvizsga napján találkoztam egy lánnyal. Ez a lány elmondta, hogy ő bizony nem lesz vegyész, átképzi magát. Sajnos a felvételiről akkor már lemaradtam, így a tavaszi kezdés nem jöhetett szóba. Az őszit szintén lekéstem, mert nagyon bizonytalan voltam, és ezen a családtagjaim "miért nem fejezed már be amit elkezdtél" sugallatai nem sokat segítettek. Tavasszal lett egy munkám, ami mellett űztem egy másik, szakmai munkát is. Volt olyan nyáron, hogy egyszerre három helyen dolgoztam. Nagyon megviselt. 2019 tele hozta meg az áttörést. Hatalmas sikereket értem el az azóta főszerepben lévő munkámban, kaptam egy szolgálati szekeret, és kibővültek a feladataim a gépészet irányába. Ez új lendületet adott, hogy továbbmenjek, gépész mesterképzésen folytatva 2020 tavaszától.

Az egyetem falai között párás tekintettel kavarogtam. Majdnem egy éve nem voltam bent. Az első félév éppen ezért nagyon jól telt. Ismét egyetemista lehettem, és ez tartotta bennem a lelket nyárig, minden COVID ellenére.

Nyáron kaptam egy telefont, és Feri barátommal beleugrottunk egy nehezebb szakirányba. Az első félév nagyon jó tapasztalataival felvértezve mentem neki a maradéknak. Arra nem számítottam azonban, hogy a rövidülő nappalok és a bezárkózás mennyire megvisel majd.

When the shit hits the fan

2020 őszén jöttek a kihívások az egyetem és a munka oldaláról egyaránt, miközben lassan ismét bezárkózott az egész ország. A napi rutin elmúlt, projekt-jellegű feladatokat kellett vinnem minden téren úgy, hogy teljesen magamnak kellett megszerveznem és beosztanom a feladatokat. Nehéz volt a kommunikáció a céggel is, és senkit nem érdekelt, hogy jelen voltunk-e egy-egy előadáson vagy gyakorlaton. Nem maradt kapcsolatunk emberrel, néha egy-egy telefonhívás Ferivel, ami tartotta bennem a lelket.

Újabb kapcsolati krízis jött. Ezúttal nem akartam eljutni szünetig, szakításig. Ezúttal rendbe akartam mindent hozni. Foglaltunk egy terapeutához helyet, és elmentünk. Küzdelmes volt. Kaptuk a tanácsokat, beszélgettünk a kapcsolatunkról és egy darabig azt éreztük, hogy tartunk valahová.

Aztán az egyik alkalommal kifakadtam. Úgy ért véget az ülés, hogy Tamás (terapeuta) elbúcsúzott a kedvesemtől, majd közölte, hogy szeretne engem többször is, négyszemközt látni.

A feladatokat valahogy sikerült ledarálni. Küzdelem volt minden fronton. Olykor egy apró bizbaszt fél óra telefonálgatásba került elintézni, olykor az egyetemre kellett összegyúrni egy rajzot - jószerivel szünet nélkül 14 órán keresztül. Volt tárgy, amit el kellett engedni és projekt, amit fel kellett adni.

Az egész közben tökéletesen magam alatt voltam. Úgy éreztem, hogy nem jutok egyről a kettőre. Nem tudtam leülni tanulni, mert a fejemben zsongtak 5 perces apró elintézni valók a munkámmal kapcsolatban. Ha annak kezdtem volna neki, csak ültem a monitor előtt, és azon gondolkoztam, melyikkel kezdjem a sok közül. A vége az lett, hogy önmegnyugtatásként ráfüggtem valamire. Ez minden egyes nap. Pokoljárás volt.

Szilveszterkor csak azt kívántam, bárcsak vége lenne ennek az egésznek.

Áprilisban tört meg a jég. Akkor tartottuk meg az utolsó terápiás ülést. A tanulság? "Vagyok mert vagyunk."

Mennyire más ezt leírva olvasni, és mennyire más érzés volt teljes lényemmel átérezni. Nekifutásból vetettem bele magam az életbe ismét. Fejest ugrottam a lakásvásárlásba, repültem ki Németországba űzni a projektjeimet, és levetve láncaimat, ismét szövevényes, rendszerszerű terveket szőttem magamnak. Hogy fogok megtanulni ezt, meg azt, hogyan rakok össze a lakás berendezésére mennyi pénzt.

Nyár végén jól esett megint hazajönni. A napi rutin mellett kint rendszeresen mozogtam. Nagyokat sétáltam és edzettem, és mellette nagyon jókat ettem. Végig barátokkal voltam. A meghatottságtól szorul össze a torkom, hogy mennyire jó volt ott dolgozni, ott lakni. Csak kimenni délután a kapun, és csodálni az életet, hogy mennyire gyönyörű.

Mostanában

Nem lenne értelme ennek az írásnak, ha nem lenne most is fájóan releváns. Itt ülök hajnali háromkor az íróasztalomnál egy újabb válságban. Rá kellett döbbennem, hogy nem attól leszek boldog, hogy ilyen, vagy olyan mérnök leszek. Nem lesz az életem hirtelen másmilyen igazából semmitől. Mindig ugyanolyan voltam.

Jött egy lendületes, vidám időszak. Itt felvettem magamra mindenféle terhet, feladatot. Ezek aztán később mind nyűggé váltak. Szenvedtem. Őröltem magam, toltam mindent előre, amíg ki nem szabadultam. Aztán ismét kezdődhet elölről az egész.

Nem haladok a diplomatémámmal. Nem jutok egyről a kettőre ismét számtalan projekttel. A tavalyi tél rémképe pedig a fejem felett lebeg. Reszketek már csak attól is, ha belegondolok. Muszáj megváltoznom. Muszáj változtatnom, különben ez a hullámzás fogja elfogyasztani a maradék vidámságot és életkedvet, ami maradt bennem. Muszáj élveznem az utazást, hiszen a cél csak pillanatnyi!

Megoldás?

Ahhoz, hogy levessem magamról ezt a hullámzást, nincs megfelelő eszközöm. Viszont már egész jó magabiztossággal dobom vissza magam a felszállóágba. Hátra kell lépnem egy pillanatra, és megszervezni az életemet. Leírni a céljaimat, rendszerezve azok fontosságát. Le kell írnom, hogy milyen akarok lenni, és felidézek példákat, amikor ez sikerült. A haláltudat (yeah, memento mori) segít. Ez egyelőre még abba az irányba mozdít, hogy komolyan vegyem a fiatal éveimet is.

Ilyenkor néha egy kis metszésre is szükség van. Azokat a gallyakat, amik útban vannak, el kell távolítani. Legyen ez szenvedély, low priority hobbi, vagy akár távolabbi emberi kapcsolat, amit szabad hagyni egy kis időre a háttérbe szorulni.

Sokat segít a napi rutin. Fontos a fény és a mozgás, mert ezekből lesz csak az igazán jó alvás és evés. Fontos a rend az anyagi világban is. Fontos, hogy előre másszanak a téli ruhák, és hátra a rövidnadrágok. Fontos, hogy legyen minden otthon, és tudjam egy-két napra előre, hogy mit fogok főzni/enni. Fontos, hogy legyen elkülönített munkaidő, szórakozás- és énidő, és a kapcsolataimra szánt idő. Rossz ilyenkor az értékek, vágyak és célok összegzése során azzal szembesülni, hogy vannak hobbik, amiket egyszerűen nem bírunk már el. Hogy elsodor minket az élet tárgyaktól, tevékenységektől, barátoktól. Hogy nincs egyszerűen idő leülni Ricsivel játszani, Bandival gitározni, Sanyinál támasztani a motorokat és csodálni az álomvilágot, az erdőben keveregni Zoliékkal egy terepjáróban, Danival vagy Kristóffal leülni egy jót beszélni. Hogy a projektmotor hónapok óta csak letakarva áll, a 3D nyomtatóhoz persze már csak egy szaros kábel hiányzik. A zongorát belepi a por, a gitáron pedig elrozsdálnak a húrok. A test petyhüd és satnyul, miközben robogunk előre.

A legfontosabbaknak szabad csak energiát hagyni.

Muszáj ismét fogást találni, mert lezuhanni könnyű.