Ebben a posztban megpróbálom - amennyire röviden és tömören sikerülhet - összegezni a 2022-es évet. Sokat vitt és sokat hozott, de kezdjük a legelején.

Az év első napjának hajnalára tisztán emlékszem. Nálunk voltunk Ambrussal, Minóval, Zolival, Bogival és Dorkával (Gyerekkori barátok, kishúgom, barátnőm ebben a sorrendben). Nagyon meleg volt, és valami csoda folytán mindenkibe rengeteg energia költözött. Hajnalban sétáltunk a Balaton partján, amit kis alvás után délután egyedül megismételtem. Egyszerűen reményteli érzés volt, áthatott a nyugalom, pedig kemény vizsgára készültem.

Februári születésnapom környékén megvettem életem első nagymotorját. Egy szépen - de sajnos nem valami jól sikerült T5-ös pannónia, melyet először csak tologattam - idő és jogosítvány hiányában.

Ahogy tekerem vissza az idővonalamat, egy-egy alkalom feltűnik, amikor nem a megszokott környezetemben keringtem, hanem nagyobb utakat tettem. A munkahelyi kitérők és a Dorkával tett közös kirándulások mellett kitűnt február hatodika, amikor még láthattam életben a nagyapámat. A vastagbelében talált daganatot hiába operálták ki körülbelül másfél éve, már túl későn került orvoshoz, és menthetetlenül megindult lefelé a lejtőn. A legutolsó, március 19-i találkozásunkkor már nagyon gyenge volt.
Érdekes módon nem annyira rázott meg a halála, sokkal inkább annak a látványa borzasztott el, hogy édesapámat és nagymamámat mennyire megviselte. Ő nem került hozzánk közel, pedig minden lehetősége megvolt rá.

Sokat betegeskedtünk Dorkával, miközben agyonnyomott minket a stressz. Ekkor persze még nem sejtettük mi vár ránk, ugyanis váratlanul elment Ili néni március idusán. Pár nappal a kórházba kerülése után. Az orvosok visszatartották az információt, és így nem értesültünk időben, mekkora is a baj. Vagy a nagypapa tartotta vissza, vagy csak Dorka nem ment utána, mostmár mindegy is. Mindig is úgy képzeltem, hogyha Ő elmegy, akkor lesz esélyem elbúcsúzni tőle. Nyolc éve ismertem, és mivel együtt voltunk Dorkával sülve-főve, már az öregekkel is egy jól kialakult viszonyunk volt. Hirtelen történt.

Szabolcs bácsi nem viselte jól ezt az időszakot. Utólag nézve a dátumokat megrázó, hogy alig pár hét alatt zajlott le mindez. Március 25-én tűnt el a nagypapa otthonról, amikor is a rendőrök telefonáltak, hogy vigyük haza - lehetőleg az összenyomorgatott autóval együtt. Dorkával ketten mentünk. Ő törődött Szabolcs bácsival, én pedig próbáltam használható állapotra nyomorgatni a torzul elemeket, visszakötözni a lökhárítót az árokba talált autón. Akkor az egész történetet - ahogy a rendőrök elpakolták az autót egy kis utcába - végignézte egy közértes lány. Amikor ott maradtam, azt hitte rólam, hogy unoka vagyok és a testvéremmel jöttem. Nem nyomult, csak próbált ott lenni, segíteni mind eszközökkel, mind érzelmileg. Akkor már hónapok óta nem volt ilyesmiben részem, és erre a hazaúton jöttem rá. Bűntudattal vegyes düh lett úrrá rajtam, és félre kellett állnom az autóval, mert egyszerűen képtelen voltam az adott állapotban továbbmenni. Pár héten belül, Április elején Szabolcs bácsi is elment. Nagyon szerettem mindkét öreget, a mai napig az eszembe jutnak.

Április 19 volt az első motoros oktatásom napja. Az egyetem mellett volt idő eljárni órákra, és koptatni az oktatómotorokat és a rutinpálya aszfaltját. Kellemes volt, kicsit legalább elterelte a figyelmemet a világról ezekben a nehéz hónapokban.

Április 23 volt a szakítás napja Dorkával. Nem én mondtam ki, de már nem bírtam elviselni. Egyszerűen menekültem előle, egyedül akartam lenni. Az utolsó hónapokban nagyon sikerült eltávolodnunk, mert sem számomra, sem a nagyszülők számára nem éreztem, hogy tenne bármilyen erőfeszítést, hogy ott legyen akár érzelmileg, akár a tettek szintjén. Meggyűlöltem, de úgy, hogy észre sem vettem. Amikor szakítottunk, szinte a megkönnyebbüléstől sírtam. Április 24-én pedig egy jó nagyot szellőztettem.

Persze a rengeteg történés közben dolgoztam a német kiscégnek távmunkában és csináltam az egyetem utolsó félévét, tekertem az órákat a motoros jogsiba. Amikor rádöbbentem a szakítás után, hogy most akkor el kellene ballagni egy pszichológushoz, akkor döbbentem rá, hogy az előző turnus, amit Tamással - (a pszich. akinél már jártam egy-másfél évvel korábban) - végigcsináltunk, mennyire összerakott. Csak az utolsó csepp után mentem hozzá, és csak mintegy "eligazításra", hogy most hogyan tovább. Egy jó színestévé árát ott hagytam nála az első turnusban (ami 2020 vége, 2021 eleje volt), de ki merem jelenteni, hogy minden fillért megért.

A "rengeteg felszabadult időt és energiát" a Dorkás szakítás után a baráti kapcsolataimba és hosszú budapesti sétákba fektettem. Sokat túráztunk Ambrusékkal, szinte mindenhová gyalog mentem. Nem voltak ritkák a 10 kilométert meghaladó séták. Egyszerűen jól esett kilépni az ajtón és totálisan kötöttségek nélkül létezni. A munkámat, az egyetemet úgy osztottam be, ahogy akartam magamnak és közben nem volt senki, aki dirigáljon vagy akár csak lelassítson a haladásomban. Persze támogatás híján egyedül maradtam az önbizalmam szétrúgdosott apró kis darabjaival amit aztán nyár végére - számtalan kaland mentén sikerült ismét összeszögelni.

Bizonyítottam magamnak, hogy még idegenként is (vegyészmérnöki alapokkal) képes vagyok elvégezni a gépészmérnökit, bizonyítottam számtalan helyzetben ami feladta nekem a leckét, és ezzel teremtődött egy alapvető bizalmam a világ felé is.

A vizsgák után maradt két hónapom a nyárból, amire büszkén kijelenthetem, hogy életem eddigi legjobb nyara volt. Kiemelném kalandozásunkat a Művészetek völgyében, az autós vadkempingezést a toszkán vidéken, és a számtalan találkozást rengeteg emberrel, akiktől rengeteget sikerült ellesnem.

Aztán menet közben a Katát is kirúgták alólam, így már biztossá vált a disszidálásom nyugatra. Persze nem siettem el. Az utolsó "fizetésemet" Augusztus végén kaphattam kézhez, mellette maradt még némi félretett forrás, de nem sok. Aztán Augusztus 29-én kimentem Németországba és elkezdtem albérletet keresni. Harmincadikán már aláírtam egy frankó kis lakásra, amit azóta is nagyon szeretek. Ez kedd volt, a hétvégén már hoztam magammal a motort, a zongorát és annyi cuccot, amit a furgon csak elbírt.

Hatodikán már megkaptam a kulcsokat és elkezdődhetett a berendezkedés. Egy matraccal és egy íróasztallal indultam miközben kávéfőzőn készítettem a zacskóslevest. A konyhám egy nagy Auchanos szatyor volt konzervhallal és szeletelt kenyérrel. Munka után kicsekkoltam és inkább bent maradtam a munkahelyen, mert még mindig jobb volt ott létezni, mint otthon nézni a semmit.

Apránként elkezdtek gyűlni a berendezési tárgyak, lett egy konyha, ágy és könyvespolc, mellette textil ruhásszekrény. Nagyjából egy hónap telt el így. Közben Dáviddal eljárkáltunk billiárdozni egy-kéthetente, illetve a felső szomszédom - a pap fia - áthívott magához hogy közösen főzzünk. Nem voltak még nagyon mély kapcsolataim, de éreztem, hogy hála a nyelvismeretemnek, nem vagyok elzárva a világtól. Sőt, még izgalmas kalandom is akadt egy idetelepült orosz nővel, amiből aztán - hála az égnek - nem lett semmi.

Azonban belebotlottam itt egy rock kocsmába. A csapos és tulaj két zenekar frontembere melyek közül az egyik éppen billentyűst keresett. Kapva kaptam az alkalmon, és másnap visszamentem a próbát meghallgatni. A zenekar is nagyon tetszett.

Ekkor vette azonban kezdetét életem egyik eddigi legizgalmasabb kalandja. Észrevettem egy csinos lányt a pultnál aki egy baráti társasághoz tartozott. A korábbi posztjaimban részletesen kinyöszörögtem már a bánatomat, hogy hogyan haladt ez az egész.

Long story short, most végre rendesen összejöttünk és csak ketten vagyunk. Január másodikán meghozta a döntést, azóta pedig vándorolnak át a bútorok és a ruhadarabok apránként hozzám. Nagy löketet adott a berendezkedéshez, neki köszönhetően lett - kedvem és energiám - kanapét, rendes és nagyobb ruhásszekrényt beszerezni és mindent apránként élhetőbbre csiszolni. Csodálatos ezt megélni. Valahogy nincs benne semmi erőltetett, az egész teljesen természetes és erősen a kölcsönösségen alapul.

Említést érdemel még az ünnepek során tett látogatásom Magyarországon. A honvágyam az nagyrészt a Zoltán, meg amit vele összemuzsikálunk. Amikor tőle elköszöntem, az olyan érzés volt, mintha egy darabot kivágtak volna belőlem. De persze közben itthon sem voltam végig nyugodt, mert egy darabka honvágy már ide kintre is köt. Ha ez hasonlóan megy tovább, el tudom képzelni, hogy kint maradjak. Pláne, hogy Zoli is inog, pedig korábban szigorú otthon maradás párti volt.

Az utolsó téma pedig a munkahelyi problémák. Nekem ez a munkahely kicsit repetitív és egyszerű, a beleszokás pedig beleunással jár együtt. A problémám ezzel az, hogy ezt elvileg nagyon szeretem csinálni. És ez így is van, de nehezen haladok, nem megy olyan könnyedén, mint az elején. Valahogy viszont érzem a munkámon, hogy egyre alaposabb vagyok és egyre kevesebb hibát vétek az elküldött rajzokon. (Alkatrészeket tervezek illetve rajzolok újra meglévőek alapján - mikor melyiket - és ezekhez állítok elő gyártási dokumentációt, küldünk próbadarabokat 3D nyomtatókra, segítve ezzel életben tartani a még forgalomképes Simson állományt).

Úgy érzem, hogy ez kevés nekem és nem használja ki a képességeimet - ha a tudásomat ugyan igénybe is veszi. Ott hagyni viszont nem szeretném, mert a pénzből jól megélek és mellette marad szabadságom, home-office napjaim és sok energiám. Szeretnék azonban továbbfejlődni mérnök/maker területen, ezért berendeltem egy Arduino szettet, aztán reménykedünk hogy az éppen futó ötleteket, projekteket majd fel lehet vele turbózni.

Apropó, itt egy kérdés, hogy milyen irányba és hogyan érdemes fejlődnöm? Minden kivet magából, hiába okoz élvezetet. Még a zene terén is nehézséget jelent számomra az elmélyülés. Gondolkozdam a projektek dokumentálásán, hátha az használ valamit (mint mondjuk GitHub?), valakinek van valamilyen személyes tapasztalata a témában?

Az élet szép és mozgalmas. Így volt ez 2022-ben, már csak tenni kell róla, hogy 2023-ban is így legyen.

A legfőbb reményeim mellé tartozik a szakmai fejlődés után, hogy...
...
Nagymamám megszereti az autóvezetést - Most lesz 70 éves, és már ültem mellette. Óvatos, de nem bizonytalan. Rá maradt az autó, amit nagypám mindig tiltott. Az önállóság sokat segítene az önbizalmán, és ő olyan karakter, akiben van elég önkritika hogy ne menjen, ha nem érzi biztosnak. Jelenleg órákat vesz, és az oktatói visszajelzések nagyon pozitívak. Egyedül maradt, így igyekszünk támogatni, segíteni neki ahol lehet. Mivel távol vagyok, ezért sajnos én max. telefonhívásokkal, érzelmi síkon tudok jelen lenni. Nagyon szeretném, hogy itt egyszer meglátogathasson - akár anyával, vagy más elrendezésben.

...
Befutunk a zenekarral - Feldolgozásokat játszunk, de már van néhány naptári időpont, ahol én is a zenekarral megyek. Most szombaton játszunk először élőben.

...
Zoli magára talál. Totál depressziós és innen nem tudok mit cselekedni. Amikor otthon vagyok, szinte a nyakamba ugrik és szeljük keresztül-kasul az országot, de ha nem vagyok ott, még a telefont sem veszi fel, üzenetekre sem válaszol. Régebbi munkaadója sem éri el aki foglalkoztatná. Jelenleg ráadásul munkanélküli. Próbálok ismerősökkel konspirálni, hogy valahogy mozdítsunk rajta, de jól láthatóan ő nem szeretné.

...
Szépen alakul tovább a kapcsolatunk Annabellel. Szeretnék neki sokat megmutatni Magyarországból, szeretném bemutatni a szüleimnek. Csodálatos teremtés. Főleg abban reménykedem, hogy nem leszünk unalmasak és kényelmesek és hogy kölcsönösen jó hatással leszünk a másikra.

...
Végül remélem, hogy mindenki, aki ezt olvassa, annak jól alakul ez az év. Szerencsés, élményekben gazdag és boldog 2023-at kívánok!