Sziasztok!
Én harmadik éve meditálok kisebb-nagyobb szünetekkel. Több módszert is kipróbáltam, kezdtem a hoponopono-val, amit négy hónapig csináltam minden nap 2x20 percig. Az első találkozás a meditációval és a változás hatalmas volt.
Négy hónap után az eredmény (ömlesztve és a teljesség igénye nélkül):
-a korábban mindenperces nappali álmodozásaim minimálisra csökkentek, már csak alig-alig voltam "Fantáziaországban".
-sokkal segítőkészebb lettem: napi szinten úton-útfélen elkezdtem segíteni ismeretleneknek, ha láttam rajtuk, hogy segítségre szorulnak
-egyre kevésbé szorongtam társaságban, új helyzetekben (pl elkezdtem úton biciklizni a városban, egyedül elmentem pár napos túrákra)
-elkezdtem a korábbiakhoz képest hatalmas a társasági életet élni, egy csomó ember bejelölt facebookon, átlagosan hetente kb három és félszer rúgtam be, elkezdtem magam szociálisan kívánatosnak érezni
-ezzel párhuzamosan az alvásigényem is lecsökkent, 4-5-6 órákat aludtam naponta, a szokásos déli kaja utáni álmosság megszűnt
-egyre kevésbé akartam görcsösen megváltozni, jobb lenni, elfogadtam magamat olyannak, amilyen éppen akkor és ott voltam
-kevésbé vittek el mások negatív érzései, egyre kevésbé voltam befolyásolható. Empatikusabb lettem, és a hülye helyzeteket is jobban tudtam kezelni, egyfajta tisztánlátásra és nyugalomra tettem szert (amúgy sem vagyok ideges típus).
-a fizikális teljesítőképességem exponenciálisan megnőtt
-a munkamorálom az egekben volt, egész nap pörögtem, szakmailag rengeteget fejlődtem, és elkezdtek megtalálni, többször szerepeltem rádióban, TV-ben.
-kétszer hosszabb és 400%-al intenzívebb orgazmus (nem vicc, más meditálót is kérdeztem erről és hasonlóak a tapasztalatok)
-elkezdtem napi rendszerességgel álmodni, az aktuálisan engem foglalkoztató dilemmákkal kapcsolatban. Elkezdtem figyelni és hallgatni az álmaimra, amik jó irányba vezettek.
-az intuícióm felébredt, napi rendszerességgel voltak megérzéseim, általában a hozzám közel álló személyekkel kapcsolatban. Leginkább olyan apróságok, hogy kivel hol fogok véletlenül összefutni.
-pár hónap gyakorlás után meditáció közben gyakran éltem át intenzív boldogságot, a szemem könnybe lábadt, után színesebbnek és érdekesebbnek láttam a világot (pont mint egy egy nyugis ecstasy flash)
-elkezdtem azt érezni, hogy rengeteg időm van. A napi 40 perc medi nem hogy elvett, hanem annyi energiát és késztetést adott, és annyi mindent csináltam, mintha a nap nem 24, hanem 48 órából állna.
-nőtt az önismeretem: pl a meditáció során szembesültem a saját magammal szemben állított szigorú mércékkel, megfeleléssi kényszerrel, amiket így könnyebben elengedhettem. Szembesültam a függőséggel, hogy elkezdtem függeni a meditációtól, a világosságra, az amorf villódzó, zizegő mintákra vártam, amik addig útjelzők voltak számomra, hogy egyre mélyebben vagyok. Görcsösen akartam az egység érzését megtapasztalni, lelassítani a folyó sodrát, azt az érzést megtapasztalni, amikor beüt a tapasztalás, hogy én nem a folyó vagyok, hanem a meder. Újra és újra át akaltam élni az eksztázist, és ha nem jött, csalódott voltam. Vagy ha valaki megzavart meditáció közben, haragra gerjedtem. Ilyenek és hasonlók merültek és merülnek fel bennem folyamatosan. Amit addig természetesnek és helyénvalónak gondoltam, arról megtapasztaltam, hogy másként is lehet csinálni, más nézőpont is létezik.
És ezért jó, és nagyon fontos, ha van valaki, vagy valakik, akikkel át lehet dolgozni, meg lehet beszélni ezeket a tapasztalatokat. Sokkal könnyebb lett volna az út, ha több valaki is van, akivel tudok erről beszélni, vagy hamarabb olvasok bizonyos könyveket.
Aztán apám súlyos beteg lett (kapott egy hamis tüdőrák diagnózist, amit akkor még nem tudtunk) és abbahagytam a napi rendszerességű a meditációt. Ami megmaradt a fentiekből, az a jóval kevesebb fantáziálás, a segítségnyújtás, empátia. Pár hónap múlva apám meggyógyult, és jóval kisebb intenzitással folytattam a meditációt.
Később más mantrával is próbálkoztam, tavasz óta pedig a légzésemet figyelem és napközben amikor időm adódik mantrázok, vagy járás közben a testemet figyelem. Tavasszal voltam 10 napot Indiában, nem elsődlegesen spirituális céllal, de hatalmas spirituális élmény is volt (pl a sivatagban meditálva indiai istenek acél szobrainak ezrei, milliói villantak fel millisecundumnyi időre a szemem előtt barna selyem fátylakon áttettszve).
Azóta is igyekszem minimum napi 20 percet meditálni. Sok mindent kaptam, sok mindent elhagytam azóta, talán a változás nem olyan szembeszökő, mint első alkalommal volt, de ez nem is olyan fontos. Érdekes, hogy korábban materialistának és ateistának vallottam magam, de az elmúlt hónapok után ha megkérdeznék, azt mondanám, hogy hívő vagyok. Meditáció után, és esténként alvás előtt imádkozom, a saját szavaimmal meg szoktam köszönni, hogy osztozhatom a létezés csodájában.
Végül azt tudnám mondani mindenkinek, akit foglalkoztat a meditáció elkezdése: Just do it!
Minden nap, rendszeresen, hónapokon keresztül, a tapasztalatokat egy szakértő vezetésével megbeszélve.
