A szilveszteri buliban, ahol voltam, igazán szilveszteri volt a hangulat. Mindenki összeveszett mindenkivel, a házigazda a mosdóban hisztériázott, a másik haver meg addig gyökérre itta magát. Oké, állj. Nem ilyennek ismertem sem egyiket, sem másikat.
Neveket nem írok, legyenek mondjuk X és Y.
X-nek pánikbetegsége volt, már meglehetősen maga mögött hagyta az egészet. Grafikusnak tanul, idén kezdte, Kaposváron. A pánikbetegsége előtt is volt már egy alkalom, amikor az egész személyisége - nem tudom, hogy miért - gyökeres fordulatot vett. A barátnőinkkel felmentünk Budapestre kirándulni, 2014 nyarán. A program kitervelése során mi egy kész ütemtervvel álltunk eléjük, hiszen Dor (a barátnőm) apukája turisztikai szervezéssel foglalkozik. Ez nekik nem jelezték, hogy nem tetszene, csupán X felvetette, hogy menjünk ki az IKEA-ba. Megjegyeztem neki, hogy az - mivel csak tömegközlekedve tudunk mozogni - nem két perc, és akkor az eredeti tervből már semmi nem fog a programba beleférni. Abban maradtunk, hogy az Ikea kört majd megejtjük külön, egy következő kirándulás keretein belül.
Amikor a vonat már majdnem beért, megjegyezték, hogy nem sok pénzzel érkeztek. Nem baj, valahogy ezt is lerendeztük, és elkezdtük a programot. Teljesen jó idő volt, élveztük nagyon, de hirtelen X-re rátört egy elképesztő tömegiszony. Mi akkor Dorral a WestEnd - starbucksban ültünk, (megjegyzés: ez volt az első alkalom, hogy ilyen helyen jártam, és hogy én direkt ilyen helyre menjek, az utolsó is. Kész kapitalizmus temploma a hely, de Dorka valamiért odavan érte meg vissza. Ő is először volt ezen franchise kávézójban ekkor. Jelenleg úgy állunk, hogy több éves a kapcsolatunk, mint ahányszor ilyen helyen voltunk. Ennyit meg igazán ki lehet bírni.) X pedig a barátnőjével elmentek a mosdóba. Visszaviharzottak, és körülbelül a grabancunknál fogva rángattak ki minket a helyről. Megjártunk egy sor nevezetességet is - nem emlékszem már a sorrendre - majd úgy döntöttünk, hogy némi lazításnak leücsörödünk a Duna partján, és pihentetjk a végtagjainkat, élvezzük a kilátást és szívjuk a friss, tiszta budapesti levegőt.
Mire ide értünk, X kijelentette, hogy neki elege volt, ők hazamennek. Lelked rajta, mondtam, de nem tudtam az egész viselkedését hová tenni. Mint egy 3 éves, aki folyamatosan lóg az anyukája blúza ujján, hogy enyhítse a heveny diszkomfortérzetét.
Mi fennt maradtunk, és Dorka mérges volt rám, amiért nem tudom élvezni azt az útból, ami megmaradt. Na ná, hogy nem tudtam élvezni, hiszen akkor láttam X-et, a gyerekkori barátomat először ilyennek.
Nem is kellett sokat várni, hogy az anomáliák megismétlődjenek. A 18. születésnapján olyan eszméletlenül berúgott már nagyon korán, hogy a bulit - azt a szerény pár főt, aki a felnőtté válását jött össze ünnepelni, elküldte a búsba. Az előtt még rosszullétig inni soha nem láttam. Sőt, utána is csak egyetlen ilyen alkalom volt. Nem is a rosszullét volt a baj, hanem a nyavalygás. Egyszerűen ilyen részletességgel párnába mormogva leírni egy egyszerű fejfájást és émelygést még nem hallottam. Pedig már én is voltam nagyon kellemetlen érzéssel, nagyon kellemetlen helyzetben.
Aztán feltűnt, hogy a barátnőjével nagyon sokat veszekednek. Idő közben ő is Budapestre került tanulni, két évet töltött ott. Néhányszor sikerült találkoznunk, mert sajnos a fővároson belül elég messze laktunk egymástól, és a feszített műegyetemi munkarendem miatt nem sokszor engedhettem meg magamnak egy napra plusz két óra utazást. Itthon persze többet találkoztunk.
Elkezdte félni a magányt. Dorka is ugyanígy érez. Egyedül lenni pedig szerintem az egyik legjobb móka a világon. Pedig nem érzem magam introvertáltnak. Annak, hogy mivel próbálkozom meg, mire fordítom az időmet, mennyire élem bele magam - akár egy átlagos hétköznapi tevékenységbe senki vizslató tekintete nem szabhat gátat. Kényelmesen rendet tehetek a lakhelyemen, és magamban. Sportolhatok, zenélhetek, olvashatok, tanulhatok, gondolkozhatok, egyedül lehetek a gomolygó álmaimmal és gondolataimmal. És ezt képesek emberek utálni és rettegni tőle. Ha nincs velem valaki, akkor nekem nem jó.
Ekkor volt az is, hogy már régebb óta vágyott egy gitárra. Ukuleléje már volt, egy-két fogást segítettem neki elsajátítani, de volt, hogy önmaga is ráérzett az ízére, videókat keresett, és maga tanult meg dallamokat. Ez azután, hogy nem tanult érdemben életében egyáltalán semmi zenét, nagyon sok büszkeséggel töltött el. Ez is szépen lassan kiveszett belőle, manapság már nem nyúl hangszerhez.
Amikor még csak sihederként tengettük délutánjainkat, imádtunk kenuzni a Sión, a Balatonon is voltunk. Imádtunk barkácsolni, készítettünk számszeríjat, tervben volt más is... Sőt! Mindketten - én körülbelül egy évvel az övé után - építettünk egy-egy versenybicajt. Persze, jobb felújításnak felfogni a dolgot, mert maradtunk a célszerűségnél és olcsóságnál - inkább a retro kinézet volt a fontos, és a viszonylagos használhatóság. Persze, ezeknek a bicajoknak a mai napig vannak apró betegségeik, de legalább mondhatjuk, hogy mi voltunk az elkövetők.
A kalandvágy, az érdeklődés az új iránt lassan kiveszett belőle, teljesen. Már csak árnyéka önmagának. És ez a szilveszteri buli, ami olyan borzasztó volt, hogy legközelebb ha fizetnek érte, sem mennék el egy ilyen gyász-szertatrásra buli címén, átlökött egy határon, ami a barátságunkat illeti.
Írtam neki egy levelet.
A levelemben körülbelül ugyanazt írtam le, amit itt is. Az első bekezdésben, hogy ne gondolja, hogy mérges lennék rá. Hogy igaz barátomnak ismertem már hetedik osztályos korom óta. Hogy többször sodort már minket a sors ellentétes irányba, de mindig megtaláltuk a közös nevezőt, és jól kijöttünk.
A második bekezdésben pedig azt, hogy most valami nincs rendben. Elég durva mondatot hagytam a bekezdés végére. Aki a barátom benne, az haldoklik, és ezt a folyamatot katalizálni sem szándékom, sem gusztusom nincs.
Leírtam neki, hogy elbizonytalanodtam, hogy folytassam a levelet, hiszen felesleges volna bármi példázatot kerekíteni, mindenkinek önmagával kell elszámolnia az érzéseit és a tetteit illetőleg. A véleményemet viszont megoszthatom vele. Ezt is leírtam. hogy szándékosan a legkönnyebb ellenállással úszott szembe mindig élete során. Hogy a boldogság szerintem egy elégedettség, amit csak az elvégzett munka, és annak az eredményeképp élvezett gyümölcs szülhet. Hogy ha panaszkodik, egy idő után ugyanazt fogja visszakapni, viszont ha jó kedve van, másokat is jó kedvre derít majd.
Amit többször is kihangsúlyoztam a levelem során, hogy szeretem, és nem akarom boldogtalannak látni, de helyette nem lehetek teljes ember, ezért minden nap neki kell megharcolnia.
Hogy minden kudarc lehetőség a fejlődésre, ha úgy fekszem le a nap végén, hogy arra gondolhatok: én mindent megtettem. Hogy ha kikecmergünk egy gödörből, akkor önmagunkban is megnő a bizalmunk, hiszen erre képesek voltunk, egy ekkora akadályt gond nélkl legyűrni.
Aztán bocsánatot kértem - hiszen az igéret ellenére mégis példabeszéd lett - és feltettem pár költői kérdést.
Hol vagy most? Miért nem vagy boldog? Fel mered-e vállalni az érzéseidet, és szembe mersz-e nézni velük, ha nem vagy bennük biztos?
És megkértem, hogy keressen meg, ha visszatért az élők sorába. Én ott fogom várni, örök barátja: Thelázs.
Nem így néz ki. Mivel anyám olyan, amilyen, nem tud megfelelően gondoskodni róla (értsd: mint autistával), lassan iskolaérett lenne korilag, de nem látom így... mintha három évvel le lenne maradva. De ő is imádnivaló: mindig kinyitja nekem az ajtót, ha látogatóba megyek, osztozik velem az édességeken, múltkor hozta nekem a pokrócot is, mert hideg volt - a legjobb pillanat meg az volt, amikor életében először látott fehér galambot: "anya, anya, az a galamb fehér, be kell festeni szürkére!". Persze emellett rengeteg a hisztis, legkisebb dolgokon is nyávogós pillanata, ami miatt nem iskolaérett. Meg bár beszél, de nem elég jól, nem megfelelő logika alapján.
