Ma értem haza Ulmból, családi rokonlátogatás és nyaralás címszó alatt. Az első utam Dorkához vezetett, beszélgettünk egy jót, sétáltunk egy kicsit, jól éreztük magunkat. Ez este tíztől fél tizenkettőig történt. Aztán bementem a munkahelyemre az aktuális műszakvezetővel beszélni pár sort, aki megnyugtatott a légyártás körüli teendőimet illetőleg. Mert hogy ez lett a munkám nyárra: Sió levet segítek tölteni a hatalmas, hangos, és komoly műszaki apparátusok mellett. Körülbelül éjfélkor kigördültem a Sió parkolóból, majd úgy döntöttem, motorozok egy kicsit.

A siófoki Fő tér fényei mindig elvarázsoltak, amikor mellette dolgoztam is, így oda vitt az utam. Az első dolog, amit megpillantottam, az egy peugeot 206, körülötte négy tanácstalan húszéves. Megkérdeztem tőlük, mi a helyzet, mondták, hogy nem indul, nem bírták tolva sem indítani. Na, azért csak lássuk meg - mondtam, majd néhány métert követően tiltáson forgó motorral kilőtt a kis, zöld, lefingott oroszlán. Hiába, lakjon az a Fő téren nyáron, akinek hét anyja van...

A srácok elköszöntek, bepattantak a kocsiba, majd kereket oldottak. Ekkor odajött hozzám egy 15-16 éves lány, hogy helybéli vagyok-e. Persze, miben segíthetek a kisasszonynak? A megszeppent lányka csak annyit mondott az izgatottságtól elcsukló hangon, hogy kilitibe kell jutnia valahogy, akárhogy. Kiliti nem a legveszélytelenebb hely a városban, hát úgy döntöttem, hogy elviszem a kiliti központjának számító - és még elég biztonságos - körforgalomig, majd ott kitaláljuk, mi legyen.

És itt zúdul a nyakamba a legtöbb bűn, ami a rovásomon van. Elfelejtettem nektek - és persze magamnak is - befejezni az MDSFU sorozatot, ami a motorom készültét követte képekkel, költségekkel. A költségek talán soha nem érnek véget, most viszont már közlekedőképes, és nagyon szép a járgány. Ezzel a motorral éjfél után tehát úgy döntöttem, egy siófoki éjszakában - ahol mellesleg egy lélek nem sok, annyi nem volt - hazapöfögtetem a kishölgyet.

Na, kapóra is jött a lábtartó, megnéztük, elférünk-e kényelmesen, hiszen annak idején ezt a motort két személyesnek szánták. Elfértünk, így a számomra legrövidebbnek és legsimábbnak gondolt útvonalon megindultunk kifelé a városból. Az első utam - siófoki ismerettséggel rendelkezők képben lesznek - a sióparti bicikliútra vezetett, ott biztosan nem kap el rendőr a sisak nélküli utas miatt. Igen ám, de ott nem lehet végigmenni, csak a város nagyját sikerült így elkerülni. Akkor azonban, amikor a sió melletti bicikliutat el készültem hagyni, a motorom csekély ereje, és a kanyar beláthatatlansága okán nem tudtam megállás nélkül felmenni a meredek, de rövid emelkedőn. Na egyes, csúsztatott kuplung, és megint nem sikerült kikecmeregni. Na mégegyszer! A motor felbőg, a hajdani kelet-németország összes lóereje és kilowattja a segítségemre sietett, és a szeretett paripám felágaskodott! Petra - mert hogy így hívták fiatal utasomat - leugrott, én elvettem a gázt és behúztam a kuplungot, így a kezem ügyében maradt a gép, semmi bántódása nem esvén. Na! Mondom: Bocsi Petra, nem vittem még embert, Bocsi motor, nem láttam még emelkedőt. Ez az egész eset nem lett volna kínos annyira, ha a balfaszságomról nem teszek előzetes tanúbizonyságot azzal, hogy leáll alattam a motor a kettővel azelőtti kereszteződésben azért, mert elzárva felejtem a benzincsapot. Na mindegy, egyszerű emberek lévén visszakucorodtunk a paripára, Petra már két kézzel kapaszkodik, én már a gép mélyebb tiszteletével végzem annak kezelését. A lóerők gyűlnek, szétnézek, sehol ( a közelben ) semmi, kihajtok a négysávosra. Kiérünk a körforgalomig, ott kapok egy infót, hogy jobbra. Ez még ismerős környék, nem is a gázabb fele, tök jó lesz nekem továbbmenni. Elvittem hát a másik, Kosztolányi úti karikáig. Ott megálltam, mondván kukkantsa meg a telefonját, mennyire vagyunk még messze.

A gps közeli pontot jelzett, ami csak egy saroknyira volt. Beszélgettünk egy sort, kiderült, hogy a lány pécsi, dolgozni jött csak fel a Balatonra. Nem eresztettük bő lére, hiszen holnap is van nap, annak az összes új gondjával és bajával, arról nem is beszélve, hogy mivel fűszerezem meg magamnak. Hiába, minek nekem ellenség, ha én is itt vagyok?

P.S: A motoros posztot hamar pótlom ám, de ízelítőnek álljon itt pár fotó arról, mennyire jól érezzük magunkat mi ketten. Még nem neveztem el, de a következő írásig nevet is fog kapni. Talán valamelyik régi szerelemét örökölhetné, vagy... talán ezúttal nem lánynevet kellene választanom: nem a makrancosságot akarom kifejezni, hanem a mellettem mindig kitartó, hűséges barát önzetlen szeretetét, a német mérnökök magamfajta hülyegyerekekre is kiterjedő széles látókörét és biztonsági túlméretezéseit, amik számomra is lehetővé teszik a problémamentes, tartós használatot. És talán németes név is kellene... A javaslatokat elfogadom