Micsoda módszer! Mások képzeletét egy többszintes jelrendszer által megragadni, táncra perdíteni! Kellő szerencsével és a szerző és a befogadó összhangjával elérhető a csoda: úgy folyik, alakul az olvasó képzeletében a forma és szín, hang és illat, ahogy azt a Teremtő megálmodta. Saját világába húzva körbevezet, megmutatja egyenként a történeteit, megismerteti velünk a gondolatait. Legalábbis megpróbálja. Mi van, ha mindennek az ellenkezője igaz?
Poirot bajszán a kunkor mindig ugyanolyan, mint ahogy azt az írónő elképzelte? Vagy máshogy pödörödik az ikonikus bajusz? Bagatell kérdés, nem igaz? Máshogy is feltehetjük: miként alakult volna a történelem, ha a híres befogadók másképp értelmezik neves szerzők műveit? Marx Tőkéje mindenkinek ugyanazt jelenthette? Esetleg a hírhedt Mein Kampf? Hiába igyekszek agyam leghátsó szegletébe tuszkolni ezt a sötét gondolatot: hiszen lehetséges, hogy a Lokál és számtalan egyéb komoly tudományos forrás számomra jelenik csupán meg szatíraként? Hideg verejtéktől remegek. Felocsúdok. Lehet, és szükségszerű minden. Hiszen a tömeg ereje megkérdőjelezhetetlen és rendkívül fontos. A Tömeg hódol be tudatosan vagy tudattalanul: a Tömeg válik függővé, fogyasztóvá. Az egyénnek érdeke az, amit a Tömeg megtermel. Ha a Tömeg megvásárolja a legújabb fejlesztéseket egy iparágban, akkor az mintegy "alászáll" és olcsóbbá, elérhetővé válik több egyén számára.
Valamiért a Tömeg azért csak mégsem olvas. Ne is, hiszen a tanult, olvasott, felvilágosult tömeg igazi fegyver lenne. Nem lehetne vele bármit elkövetni, az orránál fogva pörgetni körülötte veszett tempóban azt a mókuskereket, amiből ki sem lát, hall, de már lassan belül sem - érez. Társadalmi önvédelmi fegyver lenne az a tömeg, ami tanult. A tanult egyén nem elég. Az van, mindenhol. Az egyén önmaga felett képtelen a kontrollra, az erő szagát megérezve orra elfacsarodik, arcára torz fintor ül, és elfelejti az addigi gondolatait. Azért a Híz az úr. Megfelelően sok tanult egyén olyan kikezdhetetlen háló alkotásában lenne érdekelt, ami nem engedi felborítani a társadalom rendszerét: Az esélyek egyenlőtlenségének csökkenése lenne mindenkinek az érdeke.
Esély. Jelenleg minden ember rendelkezik a születésekor két szélsőértékkel: élhet tökéletes életet egész életében önmagának és a társadalomnak összesen a legtöbb hasznot hajtva, és élhet rongyos, tépázott, szélfútta életet, amivel magának és összes polgártársának árt. Az egyén azonban egy ponton túl nem felelős. A gondolatok forrása az érzelem és értelem. Az érzelem érzésekből, és ezeket kiváltó ingerekből adatik, az értelem pedig a tapasztalatokból, és az azokból leszűrt következtetésekből származik. Mindenkinek meghatározza a sorsát és berendezkedését élete első pár éve.
Én szerencsésnek mondhatom magam. Nem mindenki ilyen mázlista. Egyenlően indulva nem döntene más, csak az elhivatottság. Mindenki jó lehetne valamiben. Mindenki megtalálná a helyét. Ezért nézték Huxley szép új világát sokan tévesen utópiának. Az univerzális, társadalom egészére kiterjedő boldogság és elégedettség néhányak értékrendjében könnyen felülírja a kiüresedést. A különbség csak a módszerben van: születés előtti rasszizmus, amit még az első saját gondolatok kicsírázása előtt a világ minden rezervátumon kívüli lakója megtanul elfogadni. A cél vajon ebben az esetben is szentesíti az eszközt? Mekkorát avatkozhatunk be, hogy elérjük az egyenlő esélyeket? Mi az egyenlő esély: ugyanakkora esély arra, hogy valaki űrhajós legyen, vagy esély mindenkinek arra, hogy elérje a boldogságot?
És vajon Neked, Nekem sikerülni fog?
Mélyrepülés
Azt hittem, erős vagyok.
De a valóság szövetén
Esetlenül bukdácsolva
Egy-egy percre elmerengve
Aztán gyorsan felocsúdva
Sántikálva járok.
Egyedül is értékes,
Visszhangzik feketén
fehéren a tudatomban
El-el hittem eleinte
Hittel meg nem támogatva
Elkopott a pátosz.
Az egyenes tartásból,
Délceg, büszke léptekből
Görbe háttal, kínos
Csoszogás lett. Amiből
Messzire látszik,
Nem vagyok sérthetetlen.
Határozott kiállásom úgy
Olvadt el a napsütötte
Bádogtetőn, hogy észre sem
Vettem, hogy helyére
Néhány béna vicc és
Kényszeredett vigyor költöztek.
Az egykor lágy külső mögé bújt
Szilárd jellem a múlté. Nincs
Ami meghatározza, merre tovább.
A kiszáradt kemény kéregben
Most nem találsz mást, csak
Egy telefosott búvárruhát.
Talán egyszer újra megerősödöm.
