Mostanában sokat tűnődtem azon, hogy mitől lesz két ember összefonódása tartós és jövedelmező. Tettem néhány olyan megállapítást, amibe minden bizonnyal sok ponton bele lehet kötni. Valószínűleg túl általánosak, a kritikát, az újrafogalmazást nagyon szívesen fogadom.
1+1 > 2
Az első dolog ami az eszembe jutott, hogy a kapcsolatban a felek valamilyen módon adnak a másiknak magukból, és így kapnak is a másiktól. Ezáltal mind a ketten jobban érzik magukat ideális esetben. Vannak időszakok, amikor ez az egyensúly felborul, de ha tartósan nem teljesül az 1 + 1 > 2, akkor valaki, vagy mind a ketten boldogtalanok lesznek. Beárnyékolhatja ezt az is, ha a felek egymással szemben nem egyenrangú félként viselkednek. Ha birtoklás-szerű a viszony, benne féltékenység, elvárások, kötöttségek vannak, a légkört mérgezi a nyomás ami a felek viszonyából ered.
A tökéletes kapcsolat nem kell, hogy szerelemmel kezdődjön ...?
A szerelem forrása szerintem a pillanatnyi vonzalom, első benyomás, amit tehet egymásra két ember. Létezik első látásra szerelem, ezt abszolút meg tudom erősíteni. Fülig szerelmesen viszont nehezebb a másik fél természetét felmérni, ésszel végiggondolni, hogy vezet-e az egész valahová, élhető-e a másik személy. Ha valakivel úgy sikerül összemelegedni, hogy már adott egy korábbi ismertség, akkor kevésbé van a születőben lévő romantic relationship abban a veszélyben, hogy a felek nem lesznek kompatibilisek.
A birtoklás és ítéletmentes zóna az, amire minden (épkézláb) fél vágyik.
Ezt nem boncolgatósan írom, hanem inkább példát hoznék. Van valaki az életemben, akivel lassan, ösztönösen gravitálunk egymás felé. Ahogy közeledtünk, megegyeztünk abban, hogy a barátság mindenképp megmarad, és hogy nem helyezünk az egész dologra semekkora nyomást. Utána eszembe jutott Dorka, akihez minden áron vissza akartam menni. Csalódott bennem, megértett, megbocsájtott. Visszatett a startvonalra, de nem zárkózott be. Ismét ösztönösen közeledni kezdtünk, ugyanolyan lassan, mint először. Találkoztam valakivel közben teljesen véletlenül, aki nagyon mély, tökéletes első benyomást tett rám, és akivel megvolt a kölcsönös szimpátia is. Mielőtt bármilyen hülyeséget csináltam volna, először is lenyugodtam, majd vártam egy napot. Ezt követően felhívtam, és felvetettem neki, hogy mi vajon szerelmesek vagyunk-e. Nincs rózsaszín felhő egyikönk tekintetén sem. A szikra ellobban egy pillanat műveként, az egész csak egy jól eső illúzió ami a feleket pár kellemes emlékkel ajándékozza meg. Mi szilárdabb alap vagyunk bármilyen szikl(r)ánál. Bevallottam mindent, ahogy a tökéletes véletlen műveként találkoztunk, hogy megigézett, és ahogy ezeket a szavakat kimondtam, mintha a szerelmi bájital utolsó cseppjei is kipárologtak volna belőlem. Ő bírálat nélkül fogadta, nem ment fel benne a pumpa, nem lett féltékeny, semmi. Egyszerűen megbeszéltük, amit én is éreztem, hogy ez egy múló tünemény.
Elolvasva rettenetesen gáznak hangozhat, de élőben átélni ezt igazán földöntúli élmény, hogy van valaki, aki nem akar birtokolni, nem akar rádtelepedni, akivel kölcsönösen teszitek egymást boldoggá, és akit egy rendes rózsaszínködös szerelemért sem hagynál ott.
Meg. Vagyok. Döbbenve.
