Tudom, hogy olvasol. Talán nem most, talán soha, de több, mint valószínű, hogy előveszel néha, lefújod rúlam a port, és áttúrod ezeket a sorokat némi bizonyíték után. Lassan egy hónap telt el azóta, hogy kimondtam a boldogító nemet.
Talán ezúttal nem fájt annyira, mármint neked. Öt év hosszú idő. Persze, én is sajnálom, de nem maradt már más belőled nekem, mint néhány bosszantó megszokás: néhány csontig beégett útvonal, néhány automatikus cselekvés és gondolat ami az örökséged.
Te tehetsz róla. A hónapok múlásával egyre nehezebbé vált elhinni, hogy szeretsz. Rengetegszer mondtad. Ugyanazok a szavak, amik annak idején a parton megfagyasztottak, megdöbbentek, és egy halántékra mért kalapácsütés erejével zúzták szét a tudatomat szétszórva mindenfelé, hogy annak apró szilánkjai szikrát hányjanak a lemenő napfényben. Ugyanezek a szavak ahogy nőttünk, egyre légiesebbé és könnyebbé váltak. A végén már minden hitelüktől megfosztva, szélsebesen illantak tova a két fülem közül, amint egy könnyebb gondolat kiszorította őket. Örök igéret maradtál, ami soha nem teljesült. Egy mantra, hogy mennyit és hogyan teszel majd a kapcsolatunkba.
Máig emlékszem arra, amikor Kareszéknál voltunk, és egy rövid ideig azt érezhettem, hogy komolyan, szívből szeretsz, és akarsz engem. Nem vezettem statisztikát, de az őszünk marhára sivár lehetett. Onnan is gondolom, hogy szilveszter előtt felötlött bennem a gondolat az új határidőnaplóval a kezemben: mi lenne, ha ellenőrizném a valóságot, hogy komolyan szeretsz-e? Mit teszel azért, hogy mi boldogok legyünk? Egyáltalán mit akarsz érte tényleg tenni?
A napok rohantak, a hónapok is egyre inkább, és a naptár csak telt. Vizsgaidőszak, új félév, ismét vizsgaidőszak. Nekem is ez volt. Ez a való élet, amin keresztül mentünk, és a Te valódi arcod. Nem tudtad elengedni magad, és én nem tudtam megfogalmazni, hogy mi a bajom. Helyette elszöktem éjjel inni. Eljártam rengeteget, Zolival zenélni, edzeni. Érzem persze, hogy kellett ez az én életembe, de az egyik fő motiváló erő az volt, hogy teret adjak neked hogy zavartalanul készülj, és a figyelmem eltereljem arról, hogy ott vagy mellettem, te Gyönyörű Nő, és nem tudom, hogy mit érzel irántam. Miért nem kérdeztem? Mert válaszoltál volna. A szavaid pedig akkorra már semmit nem értek.
Kettős életet éltem. Az egyik énem teljesen független, "szingli" én volt, sok szabadidős elfoglaltsággal, tőled minél távolabb a térben, gondolatban, mindenhogy. Ez az énem nagyon boldog volt, teljes életet tudott élni. A másik énem hazaért hozzád. Moziba vitt. Bevásárolt, főzött, mindent megcsinált a ház körül, Sétálni ment veled. Elimádkozott a könyv elől, amikor már lekoppantak a szemeid. Ez az én sokat törődött veled azért, hogy kiszívd belőle az energiája utolsó cseppjeit, majd a panaszkodásoddal traktáld hónapokon keresztül. Mintha nekem nem lett volna ugyanennyire nehéz.
Szóvá is tettem, hogy nem foglalkozol velem eleget. Azt hitted, csak az számít, hogy én legyek megnyugtatva a nap végén. Hát nem volt. Az akaratlanság fekete felhőként gomolygott a fejemben hónapokon át. Három. Ennyi volt, nem több. Az év eltelt 184 napjából ennyi, hogy aztán az első adandó alkalommal, hogy megszűnt a körülmény (a félév), és pihenhetnél, tőlem távol vezet. Térben, gondolatban, mindenhogy. Ez volt az a nap. Július 4.
Nem értettem, mi fáj. Nagyon fájt. Nyugtalan voltam, és ezt mindenki látta és érezte rajtam, csak Te nem. Persze, hiszen nem voltál ott. Nem akartál ott lenni. Aztán kerestem magamnak időt és csendet, és magamba fordultam. Megtaláltam a keserű magot minden mélyén. Te nem szeretsz engem. Mondhatsz bármit, de a tetteid nem hazudnak. Évek alatt tartunk ott ahol. Te nem szeretsz engem. Ez a keserű gombóc pedig ahogy formát öltött, elindult felfelé. Napok teltek el, mire az érzést gondolat, a gondolatot pedig tett követte. Eljött a sokadik nap, és néhány kisebb-nagyobb rántás után a karjaim, majd a lábaim is kiszabadultak, végül a törzsemet is sikerült eloldozni.
A kötél nyomán szorított mellkas lassan engedett utat a levegőnek. Az első levegővétel nagyon fájt. Az elengedésed fájdalma volt ez, annak a rengeteg élménynek a sűrített máza, amiket együtt megéltünk. Aztán eljöttél a kulcsot visszaadni. Kényszeredetten energikusan és jókedvűen a szakítás után kevesebb, mint egy héttel. Mű voltál ismét, mint annyiszor, ha szóvá tettem, hogy nem teszel eleget a kapcsolatba. Elárult a sietséged és az összeszedetlenséged. Már rohadtul nem számítana, mégsem bírtál őszinte lenni.
Ebben a hónapban egyszer álmodtam veled. Ez adott erőt ahhoz is, hogy írjak. Felébredtem, és rájöttem, hogy nem vagyunk már együtt. Levert a víz, a mellkasomon rettenetes szorító forróság lett úrrá, a tudatom jajgatni kezdett. Négy-öt kínkeserves másodperc és levegőért kapkodás kellett ahhoz, hogy lenyugtassam magam, és előássam azt a mondatot, ami a szakítást keresztülverette a józanabbik felemmel: Nem működött, te nem szeretsz engem. Nem tudom, hogy hol ronthattam el még régen, de talán nem is én voltam. Többé nem lehetsz az enyém. Nem hagyom. Nem kellesz. Nem is vagy már többé a mazsolám. Cseszd meg a mazsolád, azt. Csak egy mazsola.
Ja, Gyula a kínaiban dolgozik a pláza emeletén, talán meg akarod látogatni. Nem haragszom, soha nem is tettem. Azt akarom csak, hogy láss az orrodnál tovább, és értsd meg, hogy nekem sem volt egyszerű.
Kedves Naspolya
Ha én látnék egy hasonló dühöngőt ami ennyire részletes az előző kapcsolatról, akkor aggódnék. Mégis arra bátorítalak, hogy ne tedd. Új Jerikó falait hordjuk téglánként. Messziről. A 40°C-os melegben, hogy csak kikevert langyos kőbányai maradt védőitalnak. Szóval nem sietünk.