Lassan minden a helyére kerül
Ezt a pár gondolatot Augusztus 28-án gépeltem le, aztán vártam. Vártam és reménykedtem benne, hogy irányba álltam és az érzéseim lassan stabilan a helyükre kerülnek, és megszűnik az a mindennapos hullámvasút amit a D-val való szakításom után átéltem. Azt szeretném ezzel az összegző és visszatekintő írással elérni, hogy a folyamatot amin átmentem saját magam és a blog összes látogatója számára értelmezhetővé tegyem. Az eddigi bejegyzések pillanatképek voltak az elmémből hormonokkal, nagyon szélsőséges érzelmekkel, amik nehezítik a befogadó dolgát. A következőben leírom pontosan, hogy mit, hogyan csináltam és éreztem és a végére pedig meghozom a konklúziót.
2016 Májusában mentem vissza D-hoz először. A 2016-os nyáron sokat voltunk együtt, az évet valahogy túléltük. Élveztük és szoktuk az együttlakást Budapesten egy aprócska albérletben miközben mind a ketten egyetemre jártunk. A 2017-es nyáron sokat kirándultunk, foglalkoztunk egymással. Volt egy régi, visszatérő problémánk amin mindketten dolgoztunk, és a nyáron úgy tűnt, hogy ezt lassan sikerül leküzdeni. Az ősz nagyon sok terhet tett a vállamra, ez volt a legnehezebb félévem. Tudom, hogy D-val nem foglalkoztam eleget, a félévem viszont nem ment olyan rosszul, csak egy, nem is túl jelentős tárgyat buktam. Neki kicsit nehezebben ment az egyetem, ezt ekkor már jól láttam. Kicsit elhidegültünk az első közös évünkhöz képest, és eldöntöttem, hogy megpróbálom jóvá tenni azt, hogy az előző félévben nem sok időnk jutott a másikra.
A probléma ami visszatért, nem lett általam elhallgatva. Beszéltünk róla, elmondtam, hogy mit érzek. Amíg könnyebb volt a félév, sok közös programot csináltunk. Hosszú séták, mozi, apu (azért iszik mert te sírsz). Tényleg vezettem naplót a problémáról, mert elhatároztam, hogy nem dughatom a homokba a fejemet, 22 évesen nem vagyok képes tartósan elviselni a gondunkat. Igyekeztem ugyanekkor nem bíráló környezet lenni, ami abban nyilvánult meg, hogy mindent elhallgattam amikor láttam rajta, hogy szorul a hurok, az egyetem egyre nehezedik. Próbáltam az albérlet körüli terhektől teljesen mentesíteni, mindent neki megtenni, minél többet békén hagyni a tanulnivalókkal és nem foglalkozni az egésszel. Egy darabig ment is. Álmatlan éjszakák jöttek. Feszítette a mellkasomat belülről, forrón az, hogy képtelen vagyok elviselni hogy megvan az a bizonyos probléma. Magamban kerestem a hibát. Miután elaludt, megpróbáltam úrrá lenni a helyzeten. Néha ott maradtam, és csak vártam, hogy elmúljon. Sokszor viszont kiszöktem éjjel. Eleinte csak sétáltam, hátha jobban elfáradok és könnyebb lesz elaludni. Amikor ez már nem segített, akkor volt, hogy elmentem inni. Egyszer fel is ébredt és kérdőre vont. Itt elkövettem azt a hibát, hogy nem borítottam rá mindent. Úgy gondoltam, hogy mivel már amúgy is beszéltünk róla elég sokat, és amúgy is rengeteg nyomás éri minden irányból (otthoni környezet ami nem volt éppen bírálatmentes), lenyelem a békát és összeszorítom a fogamat, kibírom nyárig. Amint eljön a nyár, véget ér a vizsgaidőszak, úgyis megszűnik a gondunk, legalább egy időre. Amikor nem tudtam már mit kezdeni magammal, elkezdtem edzeni járni. Jót tett a fizikumomnak, és eleinte tényleg jobban is aludtam tőle. A felpezsdített anyagcsere viszont meg is bosszulta magát. A mellkast szorító éjjeli érzés egyre erősebb lett, a jobb fizikummal pedig mintha még kevésbé igényeltem volna az alvást. Szörnyen éreztem magam, fohászkodtam, hogy végre vége legyen. Nem állítom, hogy Ő nem próbálta megoldani a problémát, csak neki a vizsgaidőszakban kevesebb ideje és energiája volt erre az egészre, és úgy egészében rám is. Ezért rá nem haragudtam. Tényleg nem egy plusz nyomás szerettem volna lenni Neki, ami követelményeket támaszt aminek meg kell felelni. Azt akartam tőle kapni ami természetesen jön, és azt is kaptam.
Azért nagyon szomorú voltam, hogy amikor minden véget ért a félév, lement az utolsó vizsga, akkor semmi nem változott. Nem adtam elég időtm hiszen csak 5-6 napot viseltem el, amikor is külön voltunk. Nem jutott más, csak telefonbeszélgetések, amikkel az az én, aki minden érzelmi energiáját beleölte a kapcsolatunk életben tartására, már nem tudott mit kezdeni.
Ebben az 5 napban állandóvá vált a forró, feszítő érzés a mellkasomban, ami a problémával összefüggött. Nyugtalan voltam, az ötödik nap végére az addig összegyűlt sötét gondolataim annyiszor futották le köreiket (a problémával kapcsolatban a fejemben: én vagyok a hibás, soha nem sikerülhet ezt közösen megoldani, nem vagyok képes rá etc.), hogy eldöntöttem, nem viselem tovább ezt a terhet, D-t akármennyire szeretem. Egyszerűen amíg nem mondtam hogy baj van, soha nem éreztem a részéről, hogy komolyan érdekelné a kapcsolatunk állapota. Voltak hullámhegyek amikor néha jobban kezelte a problémát, volt, amikor pedig hetekre úgy éreztem magam, mintha páncélszekrénybe zárkózna, ahová soha nem törhetek be. Menekülnöm kellett ha hosszú távon boldog akartam lenni.
Áprilisban beszéltem először normális hangulatban, nyugodtan E-vel miután 2016 májusában kiadtam az útját. Megbocsáltotta a hülyeségemet, mert mindketten hasonló személyiségekként jókat el tudtunk beszélgetni. Ebben semmi nem volt egyikünk részéről sem, ami egy romantic relationship felé terelte volna a kettőnk viszonyát. Egyszer csapatosan filmet néztünk nálunk pár egyetemi arccal és némi sörrel. Ekkor Ő is ott volt, amikor a többiek eltűntek, akkor sétáltunk egyet, hosszút beszélgettünk, majd hazamentünk. A lelkiismeretem tiszta maradt, mert E-vel végig barátként beszélgettem. Tudott arról, hogy nehezen éltem meg a félévet, tudott arról, hogy D-nak motor készült meglepetésként. Mivel mindent tudott, ezért ő sem közeledett felém, sőt. Még azt is felhozta, hogy jó lenne ezt az egész 2016-os témát magunk mögött hagyni érzelmileg, Ő D-t szívesen megismerné személyesen is.
D-val szakítottam. Kifli akartam lenni, de kalács lettem. Kértem tőle gondolkodási időt, egy hónapot. Nem adott. Kértem volna tőle csak egy hetet, hogy tényleg rendezzem a soraimat, és kiürített fejjel nekivághassunk újra annak, hogy feltámasszuk ami köztünk van. Délután értem fel, este kilencig kaptam időt gondolkodni. Na, fasza. Ebédeltem, elmentem az egyik kedvenc parkomba, majd néztem az eget, az embereket. Az Alléban is ücsörögtem kicsit. Nem vagyok képes az egót kiiktatni a fejemből és a gondolataim közé csendet "csinálni". Aznap valahogy mégis sikerült. Bármire próbáltam rájönni, nem ment. Elővettem a telefonomat, és D képeit pörgettem át újra és újra, hogy magamba tekintve felidézzem, hogy mit érzek iránta. A mellkasomat feszítő érzés elmaradt ezúttal. Az arcomról lefagyott a mosoly: érzéketlenné váltam.
Hazamentem a megbeszélt idő előtt egy órával. Miközben a gondolkodási időmet kaptam volna, többször felhívott, hogy gondoljak erre, gondoljak arra. Köszönöm, egyedül szeretnék gondolkodni. Úgy lesz a döntés számunkra a legjobb.
Amikor hazaértem, elmondtam, hogy milyen érzésem volt a kapcsolatunkkal. Beszéltünk a problémáról. Ő felajánlotta, hogy keres szakembert. Na, ezzel elkésett. Én találtam neki egyet sokkal sokkal korábban, és mondtam százszor, ha nem ezerszer, hogy menjen el még akkor, amikor nincs félév, hogy legyen ideje foglalkozni vele, hiszen amikor félév van, az egyetem az első és nem fogok tőle elvárni semmi ilyesmit, hiszen semmi ideje nem lesz rá. Két nyár is volt erre. Mondtam neki, hogy ez az idő kevés volt, és ha most kellene döntenem, akkor azt mondanám, hogy kalap kabát, ebből egy életre elegem volt.
Sírt, keservesen. Nagyon összetört. Megenyhültem és igent mondtam. Másnap erőltetetten próbált velem foglalkozni. Nem volt még elég időm, ezért éreztem talán erőltetettnek. Talán tényleg erőltetett volt, mert szegény nagyon kétségbeesett, hogy el fogom hagyni. Mindenesetre most kezdett el a kapcsolatunkkal foglalkozni ismét, amikor mondtam, hogy baj van, ismét. Ez nagyon elvette a kedvemet, továbbra is az érzelemhiányos állapotban elmentem edzeni, és Zolival sokat beszélgettem. Eldöntöttem - nem az ő nyomására - hogy nem megyek haza úgy, hogy D-val együtt maradunk. Egyszerűen nem esik jól őt dróton rángatni úgy, hogy nem tudom a szemébe mondani, hogy szeretem. Nincs meg a gyomrom. Túl sokat nyeltem és képtelen lennék most mosolyogva újra elfogadni azt, hogy miután kivertem a huppot, megint pár hétig minden tökéletes lesz, hogy aztán visszasüppedjünk oda, ahonnan elindultunk. Elfárasztott a mindennapi küzdelem addigra, meg kellett pihennem.
Ekkor már régóta nem váltottam egy szót sem E-vel, ki akartam hagyni őt az egészből, pláne azért, mert egyszer már megtörtént az egész szerencsétlenség, ezúttal nem akarok senkinek sem fájdalmat, sem ellenséget: a helyén fogom kezelni a dolgokat.
D-val végül aznap este szakítottam. Átmentem Zolihoz a kollégiumba aludni. Kollégiumi padló még soha ilyen puha nem volt. Nem kérdőjeleztem meg a döntésem helyességét. Még mindig semmit nem éreztem, és ezután egy hónapig abszolút nem sikerült semmit iránta. Úgy voltam vele, hogy mostmár ő sincs, mostmár a probléma sincs. Úgy csináltam, mint aki boldog, hiszen felszabadult voltam valami miatt, ami régóta keserítette a napjaimat. Már nem a mi problémánk többé, már csak az Ő problémája, ha megtartja továbbra is magának, vagy más szerencsésnek.
Jó lenne azt hinni, hogy véget ért a történetünk, de akkor nem lennék Thelázs és nem lennék olyan esendő és balfék mint amilyen vagyok.
E-hez pár nap múlva átmentem. Három napot vártam összesen, ha jól emlékszem. Elmondtam neki, hogy szimpátiát érzek iránta, és hogy szerintem működnénk, de nem úgy ahogy legutóbb sikerült. Ezúttal tudom, hogy bármelyik pillanatban jöhet egy sötét óra, amikor mindent megbánok. Amikor össze leszek törve, és gyászolom azt, amit én dobtam el erőszakkal. Megkérdeztem tőle, hogy érdeklem-e, ha túl leszek ezen a rettenetes órán. Mindketten éreztük, hogy nem vagyunk éppen fülig szerelmesek, de élvezzük egymás társaságát. A szavai eleinte nemet mondtak, de a gesztusai igent. Volt egy különösen erős pillanat, amikor egymás szemébe nézve csak percekig néztük egymást. Ekkor tudtam, hogy nem semleges irányomba, de mindketten tudtuk, hogy akkor ússzuk meg a legkevesebb fájdalommal, ha nem vállalunk fel semmit sem magunk, sem a másik előtt. Amikor eljöttem tőle, már megállapodtunk: várunk, óvatosak leszünk, hiszen nem akarok neki fájdalmat okozni. Kértem, hogy ne engedjen magához közel, és én is igyekszem a legóvatosabban csinálni mindent. Ő mondta, hogy akárhogy sikerül, a barátságot meg fogjuk tartani, kettőnkre semmi nyomást vagy tétet nem helyezünk, csak ugyanúgy, mint eddig: beszélgetünk nagyokat, sétálunk és meglátjuk, merre tartunk.
Ez a beszélgetés talán hiba volt. Lehet, hogy nem kellett volna ilyen korán elkövetni, mert bár tudtuk, hogy nem lila ködös szerelem van, ösztönösen gravitáltunk egymás felé és az együtt töltött idő mindkettőnkhöz inkább hozzáadott, mint elvett. A legsötétebb óra akkor jött el, amikor a Cserkeszőlői zenélésünkre - ami végül elmaradt, elkezdtem megtanulni az Ok Go - Needing/Getting című számát. Összetörtem, rámszakadt az egész hónap elfojtás, és a motorral egyből elindultam D-hoz visszakönyörögni magam. Ő este nem jött ki, ezért vártam rá reggelig. Kijött és elküldött, nem is akart hallani rólam. Eljöttem, megállt a motor, eltoltam a szerelőhöz marhamesszire, majd hazaértem majdnem 30 óra ébrenlét után, és a rettenetes szörnyű szorítással a mellkasomban. Képtelen voltam aludni, enni, inni, létezni, bármi értelmeset csinálni.
Elmentünk Cserkeszőlőre, eddigre már voltak napszakjaim, amik használhatóak voltak, nem csak egy bömbölő krumpliszsák voltam a sarokban. A legjobb barátom pánikbeteg volt, tömegiszonya van, és a hangos zenét sem szereti, mégis eljött velem Cserkére fesztivált építeni és hallgatni, mert látta hogy milyen rettenetes állapotban vagyok. Ott végig a támaszom volt, és rengeteget segített. Nagyon sokat beszélgettünk. Amikor hazaindultunk, akkor ért el egy olyan gondolat, hogy olyan erős szerelem, amit D iránt éreztem, talán soha nem fordul elő az életemben újra, és hogy nem véletlenül voltam képes mellette hónapokig kitartani többször úgy, hogy minden eszközt megragadtam arra, hogy előre vigyem azt ami köztünk van, és kibírjam a végéig. A személyes kudarcomnak tekintettem, hogy nem sikerült. A saját bénaságom, a hallgatásom hibájának. Rettenetes, második mélypont volt ez, amiből Ambrus rántott ki egy dühös hangulatú telefonbeszélgetés során.
"Baszdmeg Balázs, hogy lehetsz te ilyen mérhetetlenül ostoba! Emlékezzél vissza, hogy mikor említetted először a problémát. Emlékezz arra, hogy megadtam az E*** (Szakember) számát is. Oda is milyen jól elment."
Ekkor kitépve a mélyből újra jól éreztem magam, nekiállt az étvágyam lassan visszatérni, a súlyom növekvő pályára állt, és minden nap végére jól éreztem magam. Szándékosan mondom, hogy minden nap végére: minden nap D-val sikerült álmodnom. Volt, hogy az igazival, volt, hogy azzal a verzióval, akinél nem létezett a problémánk. Minden délelőttöm arra ment el, hogy gatyába rázzam magam, végigrágjam a logikával, hogy miért nem lennék boldog mellette hosszú távon. Hogy nem szerettem őt minden hibáját elfogadva, hiszen a tulajdonságát, ami közvetve okozta a problémánkat, szerettem volna megváltoztatni. Ezzel neki is sokkal jobb lett volna, kiegyensúlyozottabb ember lehetett volna. Kimondani könnyű, nekem nem sikerült megvalósítanom.
E-vel a mélypontig párszor találkoztunk, élveztük egymás társaságát. Elkövettem egy hibát, amit nem lett volna szabad. Mielőtt még rámjött volna a D-zhatnék, körülbelül egy héttel előtte megcsókoltam. Kötődtünk egymáshoz, és amikor mindent elmeséltem neki, ismét sikerült hatalmas csalódást okoznom. Annyit mondott, hogy nem hagy veszni, de a bizalma a múlté, újra meg kell érte küzdenem. E akart engem.
A Cserkeszőlői rendezvény után E lejött egy rokon házába, ahol el tudtunk tölteni pár napot kettesben. Megbeszéltük, hogy ezt semmiképp nem fújjuk le, hiszen a házat "le kellett foglalni", és amúgy is beterveztünk találkozást pár egyetemi ismerőssel. Amikor kocsiba ültem és a házhoz indultam, még azon vacilláltam, hogy egyáltalán egy szobában aludjunk-e. Amint megérkeztem és a szemébe néztem, elment belőlem minden kétely. Tudtuk mindketten, hogy még óvatosabban kell kezelnünk a kettőnk viszonyát, ezért sokkal szigorúbb határokat nem léptünk át az ottlétünk napjai során, mint eddig. Nem bántam, mégegyszer nem ronthatjuk el.
Az utolsó teljes napon amit együtt töltöttünk, megnéztünk egy filmet, majd mindketten leroskadtunk könnyek között. Nem hiszem, hogy egy Jim Carrey filmnek ilyen hatása lenne. Hálásak voltunk a másikért és mindketten minél közelebb akartuk tudni magunkhoz egymást. Mélyről jövő és intenzív érzelem volt. Azon a napon megcsókolt. Családi problémák miatt másnap hajnalban kellett hazaautóznom. A hűvös reggeli levegőben mégsem kellett felhúznom az ablakot: megjelent belül, igaz hogy nem feszített: az ismerős melegség járt át.
Simán kimondhatnám, hogy itt a mese vége, és megjött a Happy end: mindenki mehet, amerre lát, mi vissza az egyetemre diplomafélévet csinálni, Ti pedig a saját kis dolgotokra. Az ördög viszont nem alszik, ahogy a lassan áthangolódó tudatalattim sem aludt. Jött egy kegyetlen álom, amikor D mellett feküdtem, csendben, Budapesten, az albérletben az ágyunkban. Ő aludt, én pedig ébren voltam, just as usually. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felé fordultam-volna. A testem nem engedelmeskedett. Mély lélegzetet vettem, ordítani akartam. Ordítani, megrázni és elmondani neki mindent. Hogy mit érzek, mi fog történni, és hogy én ezt az egészet nem akarom. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint amilyennek lennie kell. Legyünk mi boldogok a probléma nélkül. Oldjuk meg. Bármit megteszek, csak oldjuk meg. Amikor elkezdtem volna a mondókámat, és felültem volna, nem jött hang a számból, a testem nem mozdult. Zihálva, verejtékben úszva ébredtem aznap 3.23-körül, és nem bírtam visszaaludni. Ismét született egy sötét gondolat, mely így szólt: ...És egészen pontosan is... miért nem szóltam? Napközben amennyire tudtam, elhessegettem mindent, de a 14 óra munka, a hosszú ébrenlét és az ismerős környezet megtette a hatását, estére megint romokban voltam.
Ezúttal levágtam az emlékeket mindenhonnan, ahol csak értem. Elvonultam, martam magam. Rosszabb lett. Amikor már nagyon rossz volt, akkor E-vel beszéltem. A konzekvencia a következő volt, amit egy nagyon hosszú beszélgetés után levontunk: megérti, hogy min megyek keresztül. A legjobbat akarja nekem, akkor is, ha az nem Ő, tehát ha szeretnék visszamenni, akkor menjek nyugodtan vissza. Ekkor minden rossz érzelem egy pillanat alatt megszűnt belőlem. E akar engem. Azt akarja, hogy boldog legyek, és ezért képes lenne elengedni, és nem azért, mert nem szeretne. Éreztem a hangján, hogy ezt nem faarccal mondja. Az érzelmektől hátra tudtam lépni, és ismét tisztán láttam.
D-nak én márpedig szóltam, ráadásul időben. Utána ítéletmentes környezetet igyekeztem kialakítani, hogy csak D cselekedetei legyenek a mérvadók, én ne befolyásoljam. Úgy cselekedett, ahogy akart, úgy kezelte a problémánkat, ahogy ő legmélyebben, legbelül akarta. Nekem csak az volt a dolgom, hogy eldöntsem, hogy ez elég-e nekem.
Ismét kihúzott valaki a mélypontomból, és pont E volt az. Másnap egyből fel is robogtam hozzá ad-hoc, mert mindenképpen akartam pár órát tölteni ezzel a csodálatos teremtéssel. Megsimogatni az arcát és megköszönni, hogy létezik. Bocsánatot kérni a sok hülyeségemért. Megfogalmazni neki, hogy mennyi mindent érzek iránta. Egyszerűen csak szeretni és magamhoz ölelni. Amikor felértem, átöleltük egymást. Csak szorítottuk a másikat. Egészen eddig nem ismertük el. Nem éreztük azt, hogy biztonságban kimondhatjuk. Egészen eddig csak egymás társaságát élveztük, de aznap kimondtuk, mindketten. Aznap átjárt a melegség mindkettőnket. Aznap óta közel érezzük, és közel akarjuk tudni egymást. Aznap óta szerelmesek vagyunk.
Persze, az emlékek megmaradnak, de már inkább vicces ráébredések, mint komoly küzdelem saját magammal. A héten például jártam egy galériában, ahol mindenféle zománcozott képek voltak, meg olajfestmények, rézkarcok, szobrok. Egy egyszerű ceruzarajz keltette fel a figyelmemet: egy lovat ábrázolt, ami vágtázott, sörénye és farka lobogott utána. Eszembe jutott, hogy ez D-nak mennyire tetszene. Hiába, amíg együtt voltunk, is mindenhol Őt kerestem. Amikor felemeltem volna a képet, hogy megnézzem az árát, akkor leesett, hogy amúgy már régen szakítottam vele. Elnevettem magam, kicsit el is szégyelltem (hiszen a galériában síri csend volt), majd kijöttem. Az emlékek már csak ilyenek. Nincs más dolgom, mint E-vel is rengeteget összehozni, ami a kalandozó-felfedező szemléletünket ismerve nem is lesz nehéz 
