Megfigyeltem magamon a munkakedvet, munkamorált. Egészen addig nyomát sem találtam annak, hogy lenne bármi kedvem az egyetemmel foglalkozni, amíg ez a hét el nem jött. Most szorul a hurok, most muszáj. Most belevetettem magam, és nem is voltam levert, lehangolt a végén, hanem büszke, hogy lám, ezt is megoldottam.

Elért a prokasztinációs betegség tehát. Az élet rövid, és ennek jó részét kihajítom. Nem annak örülök, hogy ezentúl másképp lesz, mert nem lesz. Annak örülök, hogy az elkövetkező két hétben kizökkenek a semmittevés-spirálból, hogy aztán dolgom végeztével boldogan visszacsöppenjek bele. Nem leszek szemernyit sem kevésbé lusta, sem szemernyit szorgosabb. Pedig kellene, de nem ringatom magam illúziókba. Arra most úgy sincs idő. Haladni kell, tolni kell, amíg és ami belefér.