Tavaly igazán nemtörődöm módon vágtam haza emberek önbecsülését és lelkét. Aki olvasott a nagy áprilisi összezördülésemről D-vel, majd az E-vel történt afféromról, az képben van.

Na, most egy Annával találkoztam, aki elbűvölt. Gondolati szinten már megszületett bennem az elhatározás, hogy ezt az aranyos mételyt én a szívem környékéről légkalapáccsal irtom és lángszóróval perzselem tova, hogy ne essen csorba a D-vel folytatott, gyümölcsöző kapcsolatunkon.
Olyan eszközzel lettem végül úrrá a káoszon ami a fejemben dúlt, amiről nem mertem volna feltételezni, hogy hatásos. Írtam egy üzenetet E-nek, bocsánatkérés gyanánt ami némi lélek-utántöltést is tartalmazott. Az írásnak három tanulsága volt:
- Tanultam az esetből
- Rettenetesen sajnálom ami parasztságomat utána elszenvedte (volt bőven)
- Ő egy értékes ember

Ezek mellett, hogy kizárjam a tévedést, (ó, mily fatális tévedést!) leírtam, hogy D-t szeretem, és nagyon jól érzem magam vele. Persze ezt csak úgy lábjegyzetbe, nem arcbadörgölősen igyekeztem. Mire a levél elment, megírtam D-nek az egész sztorit - most két napig még nem látjuk egymást huzamosabb ideig, de úgy éreztem, joga van tudni - és azt is, hogy ezek után, ha E-vel beszélek, nem akarom, hogy sértődgessen meg rosszul érezze magát, hiszen számomra ő (D) marad a non plus ultra.

Ebben a pillanatban valami rettenetes kellemes melegség árasztotta el az egész testem, és ernyedten hátradőltem: ó, igen. Sikerült. D ismét a helyére került: szeretem, és tisztelem ahogyan illik. Ezen pedig már - ha az ördög is csomót köt rá - sem változtat semmi. Legalábbis nem holmi ismeretlen aranyos arc plusz hang páros. Nem sokkal, de ez az elmúlt év bölcsebbé tett