Kalácsként ébredtem fel, de a vídiával vetekedő kenyérhéjjé váltam mire eljött az este. El fogom mesélni, hogyan.
Nem voltam vak. Akkor és ott jó döntésnek tűnt, hogy engedtem. Másnap az addig forgatott keserű gombóc helyére rögtön került egy másik. Mesterkélt, kirakati érzelmeket kaptam, igazi, jó kis ragadós cukormázba csomagolva. Még el is mosogatott. Hát ez nagyon kemény. Kiváncsi lettem volna, hogy ez meddig tart ki, de "sajnos" én nem bírom az ilyet sokáig elviselni. Elmentem Zoli barátommal a hídfő mellé edzeni, és mire kellően elfáradtunk - és persze megbeszéltük a témát - világossá vált számomra, hogy ezt nem folytatom így tovább.
"Szerencse", hogy mire elindultam volna haza, D elolvasta a facebook üzeneteimet. Onnan jöttem rá, hogy az első szava az volt a telefonba, hogy "megcsaltál". Végül is, meg hát. Sétáltam valakivel kétszer egy-egy órát, és beszélgettünk egy csomót közben. That was it. Mondjuk, még nem tudom, hogy az a történeti szál vezet-e valahová, de nem most, frissen "kiszabadulva" fogom kideríteni. Még úgy érzem, hogy bármikor jöhet az a legsötétebb óra, amikor rosszként jelenítem meg magam előtt az elmúlt napok történéseit.
Kijött elém, félúton találkoztunk. Kérlelt. Nem engedtem. Este Zolinál aludtam, addig összeszedte magát. Most már itthon vagyok.
Most jó. Nincs gondolat-rendőrségem. Nincs, aki szétpakolja a konyhámat. Azaz, de Zolival főztünk egy jót. Nagyon érdekel a "másik történetszál", de nem ugrok bele. Most még nem.
.
