Tartozom Neked egy vallomással. De először is elmesélek egy történetet.

Talán 11 éves lehettem, amikor édesanyám először a szemészetre vitt. A mai napig kristálytisztán él bennem az a nap. Reszketve ültem a kihalt folyosó sarki padján és fogalmam se volt mi fog történni velem. "Tűket döfnek belém? Kanállal vájják ki a szemem? Miért nem szólítanak már, hát nincs is itt senki?" Egy óra lógott szemben a falon, le se tudtam venni a szemem róla. Szentül hittem, hogy elromlott, mert kizárt dolog, hogy ilyen lassan teljen az idő. Aztán néhány végtelennek tűnő perc után hirtelen mégiscsak kitárult az ajtó, a kiszűrődő fényben pedig megpillantottam egy ősz hajú, de barátságos arcú orvost, aki határozottan mondta ki a nevem. "Én jövök!" A szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem biztosan elájulok. Kezével intett, hogy mehetünk, majd a hófehér székekre mutatott:
-Kérem foglaljanak helyet.
Édesanyám nem sokat időzött, rögtön bele is kezdett:
-Doktor úr, az a helyzet, hogy valami biztosan nincs rendben a fiam látásával. Már az iskolában is felfigyeltek rá, hogy nem szereti a színeket. Nem fest, nem rajzol, mintha nem is ismerné őket.
Az orvos bólintással jelezte, hogy megértette és már fel is állt, hogy egy furcsa szerkezethez vezessen. Nem tudtam mire számítsak, biztos voltam benne, hogy fájni fog. Persze nem így lett.
Egy mikroszkópnak látszó gép elé ültetett és arra kért nézzek bele.
-Jól nyisd ki mind a két szemed. Látod a színeket? - Óvatosan bólintottam.
-Helyes. Akkor most fogd meg ezt a bal oldali kart a bal kezeddel, a jobb oldalit pedig a jobb kezeddel. Megvan? - Ismét bólintottam.
-Nagyon egyszerű lesz a feladat. Addig tekergesd őket, amíg mindkét szemeddel ugyanazt a színt nem látod. Nem kell sietni, nem szaladunk el. Szólj, ha készen vagy.
Úgy éreztem magam, mint dolgozatírás előtt. Meg kellett felelni. Izzadt a tenyerem, a homlokom, még a lábaim is remegtek. Tekergettem és tekergettem, láttam közben kéket, sárgát, pirosat. Ott cikázott ezernyi árnyalat, sötétek és világosak. Persze mindig mikor azt hittem végre kész vagyok észrevettem, hogy mégiscsak elütnek egymástól a színek. Átvert a bal szemem. Vagy talán a jobb? Addig ügyeskedtem, hogy a végére már teljesen összefolyt az egész és azt sem tudtam hol vagyok. Hosszas küzdelem után valahogy aztán mégis meggyőztem magam, hogy jó lesz ez így, a doktor pedig bepillantott a másik oldalt és megpiszkált valamit.
-Tökéletes! Fussunk neki még egyszer.
És én csak tekertem és tekertem, hosszú-hosszú perceken át. Még néhány ilyen kör és megszületett a verdikt. Ekkor már újra az asztalnál ültünk és elhangzott a mondat, ami azóta is visszhangzik bennem:
-Anyuka, ne aggódjon, nincs ezzel a fiúval semmi komoly gond. De arra készüljön fel, hogy mindig egy kicsit más színben fogja látni a világot.
Valószínűleg nem is tudta, hogy mennyire igaza lesz.

Ezen a napon derült ki, hogy a piros nekem néha zöld és a zöld néha piros. Ekkor tudtam meg, hogy voltak és lesznek árnyalatok, amiket sosem láthatok. Hogy más az én kékem, mint a tiéd, de nekem a sárga is sokkal halványabb és fakóbb.

Miért is meséltem el mindezt? Ne félj, rögtön megtudod.

A helyzet az, hogy időközben felnőttem és ma már biztosan mondhatom, hogy leélhet az ember színek nélkül is egy életet. Ha csak a szürke az, amit ismersz, akkor nem fog hiányozni a türkiz és a rózsaszín. Így válik az abnormális hétköznapivá, így lesz a rendellenes megszokott.

Aztán megismertelek.

Kopogás nélkül, ajtóstól rontottál a lelkembe, ecsetet ragadtál és felírtad a neved a szürke vásznamra. Festettél rá égszínkéket, lilát és rózsaszínt, kaptam tőled sárgát, barnát, vöröset. Hoztál magaddal valamit, ami életre keltette bennem az elhalt szövetet. Én, aki születésemtől kezdve szürkében láttam a világot életemben először megpillantottam a színeket. Másnak évek sem, de Neked elég volt egy perc, egy érintés, egy pillanat. Életre keltettél és kiszínezted az egész világomat.

Aztán elveszítettelek.

Már nem látlak, nem hallak és az ecseted is elveszett. Csak a képeid őrzöm hét lakat alatt. Itt ülök most is előttük és révedek. Minden narancsban mosolyogsz és minden sötétkék eszembe juttatja a hajnalt, amikor karomba fogtalak és megállítottuk az időt. Most már rohan. Én is rohanok. De hozzád mindig visszatalálok, amíg világ a világ. Minden, amit festettél: Te vagy! Belém színezted végérvényesen önmagad.

Most pedig ismét jön egy titok. Ez talán mind közül a legfontosabb: Aki a lelked vásznára képes festeni az lesz az a személy, aki megváltoztatja majd az életed. Nekem Te voltál az, kedves.

Ez a pár szó már csak a Tiéd. Kimondom. Remélem hallgatod.

Kitörölhetetlenül
Megváltoztathatatlanul
Örökre
Bennem
Élsz.

Köszönöm a világot és köszönöm a színeket.