Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt, amikor nagyapám legelőször vitt el halászni. Köztudott, hogy ha van mire várni, akkor egy gyereknek mindig lelassul az idő múlása, így természetesen a nagy esemény előtti napok a szokottnál is hosszabbnak tűntek, és ha tehettem volna biztosan át is pörgetem az egészet addig a bizonyos délutánig. Élénk fantáziával megáldott kis sráchoz méltóan a végtelennek tűnő várakozás alatt elképzeltem, hogy mennyi de mennyi óriási halat fogunk fogni és szinte láttam magam előtt azt is ahogy cipeljük felfelé mindketten a zsákmánnyal megpakolt vödröket. Így merültem álomba. Türelmetlenül, de mosollyal az arcomon.
Másnap izgatottan pattantam ki az ágyból és meg sem álltunk, egészen a házukig. Nem kellett messzire menni, hiszen ott volt a part, rögtön a kert végében. Az egyik kedvenc helyem. Csendes, nyugodt, békés, természetközeli, szinte érintetlen. Sosem felejtem el, hogy eső után mindig békák kórusának dala zajongta be az éjszakákat. A színek, a hangok, az illatok, az állatok... mesevilág volt ez egy gyereknek.
Most azonban előkerült a halászat eszköze is! Nagyapám két keze munkája a hálótól a hajlított favázig. Óriásinak tűnt és én kikerekedett szemmel bámultam, ahogy szép lassan elnyeli a víz. Dobtam a közepére egy kis darált kukoricát és leültünk mindketten a gondosan lecsiszolt farönkökre. "Amíg várunk csöndben kell ám lenni, nehogy elijesszük a halakat!" - szólalt meg halkan.
"Na héhéhé, álljunk csak meg!" - gondoltam magamban. "Itt várakozni is kell? Mire? Miért? De legfőképpen: nekem is?" Izgága, örökmozgó, türelmetlen kisfiú voltam, 2 percig bírtam, aztán elkezdtem fészkelődni és mocorogni, tekintetemmel pedig majdhogynem már tereltem is a víz alatt lévő halakat, egyenesen bele a hálóba. Nagyapámra pillantottam, jelezni próbálva, hogy igazán itt lenne az ideje annak, hogy most már kihúzzuk és összegyűjtsük a zsákmányt, de... nem történt semmi. Csak nézett maga elé mozdulatlan, nézte a vizet, nézte a széllel játszó nádszálakat, talán még a hínár alatt megbújó varangyos békát is. Furcsa volt, de ahogy telt az idő észrevettem amint a mély és mindig hangos lélegzete lassacskán elhalkul, ráncai kisimulnak és az arcára gondtalan derű költözik.
Nem értettem. Én csak a halat akartam. Sokat. Vinni anyunak és apunak, megmutatni, hogy ezt mind én fogtam. Pedig nem is szeretem. Sose szerettem igazán. Sok bennük a szálka, nem lehet csak úgy sebtében befalni.
Igyekeztem lekötni magam, nem akartam megszólalni, mert féltem, hogy miattam megy fuccsba az egész terv. Így hát inkább felidéztem, hogy a legjobb barátommal milyen fantasztikus bunkert építettünk az udvaron előző nap és alig vártam, hogy folytassuk. Aztán jött egy buta dal, amit nem sokkal korábban hallottam és amit azóta képtelen voltam kiverni a fejemből. Megijedtem, nehogy unalmamban önkéntelenül dúdolni kezdjem, így hát gyorsan az elmém hátsó felébe hajítottam és sodródtam tovább. "Nemár, holnap suli." - jött a semmiből a kedvszegő gondolat. Le is biggyedt a szám. Így ment ez egy jó darabig. Percekig? Órákig? Már nem tudom.
Csak az szakította meg a merengésemet, hogy a szemem sarkából észrevettem, amint nagyapám a háló kötele felé nyúl. "Igen, ez az a pillanat, amire ezer éve várok". El is kezdte húzni, persze én is segítettem, mert egyedül biztosan nem bírta volna. Feltűnt a háló, emelkedett a rudazat. Fogtam is gyorsan egy vödröt, még az se érdekelt, hogy rám csöpög a víz ahogy a fejem fölött emelte ki a partra.
Aztán jött a teljes letargia. Hiába pásztáztam a hálót, a megszámlálhatatlan zsákmány nagyon úgy tűnt, hogy a vízben maradt. Három kis vézna halacska vergődött csak beakadva sután, én pedig azt se tudtam mihez kezdjek. Szomorúan tettem őket a vödörbe és persze egy kis vizet is mertem nekik.
Akkor és ott megtanultam, hogy ez a kis satnya halképződmény a kárász. Nem tetszett még a neve sem. A kárász derékba törte a halász karrierem.
"Máris visszatesszük és lesz itt még hal!" - valószínűleg észrevette rajtam a csalódottságot és próbált vigasztalni.
Nem tévedett. A nap végére fogtunk még pár darab kárászt és egy izgága törpe harcsát is. Az meg aztán rémületes egy jószág volt! Véresre szurkálta a kezem mire kiszabadítottam és átköltöztettem a vödörbe.
Ennyi lett és pont. Egy vödör, talán a negyedéig. Nem volt sem sok, sem nagy, de mindet hazavittem. Anyu és apu talán így is büszke volt rám.
Jóleső fáradtsággal zuhantam az ágyba és aznap este olyan mélyen aludtam, mint talán még soha azelőtt.
Aztán eltelt vagy 25 év. Itt ülök most, "karanténban", és valami különös oknál fogva eszembe jut ez a gyerekkori emlék. Talán pont a türelem és a kitartás fontossága miatt. Ma már persze más leckéket hoz elő. Ma már máshogy tekintek arra a napra is. Azt hiszem most értettem meg, hogy mit jelentett nagyapámnak a halászat. Mert hát neki soha nem is a hal volt a lényeg. Nem! Az ott töltött idő okozta számára a varázslatot. Az a mindent átható ősi nyugalom, ami kiűzte belőle a jelene összes gondját, ami elfeledtette vele az élete fájó keserűségeit. Mert amíg ott ült és nézte a víz fodrait lehalkult benne a hétköznapok zaja, kiürült az elméje és elernyedt a teste is. Megpihent. Magára talált. Összeálltak benne a szétfoszlott gondolatok. Talán ezért nem panaszkodott életében soha. Talán ezért maradt mindvégig derűs, vidám és szelíd. Ő még tudta hogyan találjon vissza oda, ahova mi már csak nagyon kevesen és nagyon kevésszer tudunk.
Érkezik a felismerés, hogy az élet fenemód hasonlít a halászathoz. Mert ahhoz, hogy kifogd a nagy halat rengeteg türelem és egy csipetnyi szerencse is kell, de sosem elég csak várni. Tudni kell azt is, hogy mikor kell cselekedni és mikor szabad "kihúzni a hálót". Persze még ez se garancia semmire. Mert lesz, hogy minden erőfeszítésed és türelmed ellenére üresen húzod majd ki. Aztán neked is lebiggyed a szád. De nem szabad csüggedni, addig nem, amíg bedobhatod újra. Addig nem, amíg van egy hely, ahol le tudod halkítani a világod zaját.
Azt hiszem időközben én is felcseperedtem és megtanultam várni. Becsukom a szemem és most is ott ülök a gondosan lecsiszolt farönkön, a víz partján. Nézem a hullámok fodrait és a szélben ringadozó nádszálakat. Rövidesen arra eszmélek, hogy a szívverésem lelassul, a ráncaim kisimulnak és az arcomra gondtalan derű költözik. Már nem számít, hogy lesz-e valami a hálómban. Nem számít, hogy meddig ülök itt. Csak élvezem, ahogy a nap simogat és közben elfelejtek mindent, ami keserű. A szürke pólóm bal ujján bekacsint a szél, meglebbenti, végig fut a hátamon és jobb oldalt távozik.
Nagyapámra mosolygok és ő visszamosolyog rám.
"Megértetted, fiam. Megértetted te is."
