Sokan abba a hibába esnek, hogy hajlamosak azt hinni, hogyha véget ér egy év és elkezdődik egy új, akkor majd minden más lesz és elég csak várni ölbe tett kézzel. Én nem ebbe a csoportba tartozom. Nincsenek túlzottan nagy elvárásaim 2011-el kapcsolatban, pont úgy, ahogy 2010 kapcsán sem voltak. Úgy gondolom ez egy jó döntés volt.

Rengeteg jó dolog történt és elég sok rossz is, valószínűleg ez idén is így lesz. A jó dolgok legjobbika kétségtelenül párom, akivel ezt az évet már együtt töltöttük el. Először kisebb-nagyobb megszakításokkal, a vége felé pedig már teljesen együtt (lakva). Ő volt az, akinek a legtöbb boldog percet köszönhetem és ezért nagyon hálás vagyok neki. Sokszor voltak ugyan viták és duzzogások, de hát hol nincsenek. Emlékszem mennyire nehezményezte, hogy róla nem írok szinte soha ide a blogba. Sajnos én egy elég furcsa élőlény vagyok. Ha boldog vagyok nem tudok írni, mert nincs miről. Akkor csak egész egyszerűen élvezem azt, ami van és addig, amíg van. Ha valamit pedig mondanom kell, akkor nem a gépnek teszem, hanem a boldogságom tárgyának. Bezzeg, ha szomorú vagyok... akkor tudok igazán írni, hisz akkor ki kell adnom magamból azokat a nehéz érzéseket, amik belülről nyomasztanak. Ebből következik, hogy azért nem írtam róla, mert az idő túlnyomó részében igen is boldog voltam mellette. Az a nagy merengő, szomorkás, mindig álmodozós korszakom már véget ért azelőtt, hogy őt megismertem. A napi szintű blogbejegyzéseim is abbamaradtak a logoszférában és én ezt annak tudom be, hogy az életem egy fejezete lezárult. Ha valami bánt már van kinek elmondani. Végre nem csak én vagyok. Már MI vagyunk.

Az óévben azt reméltem, hogy majd történik valami emlékezetes dolog, valami átütő siker, ami megalapozza a jövőmet. Hát ez nem valósult meg. Az életem egyik álmának azt tekintem, hogy alkossak valami emlékezeteset és maradandót vagy hogy részt vegyek valamiben, ami túlmutat a hétköznapokon és ami megmarad az emberek emlékezetében, ha nem is örökké, de legalább egy kis ideig. Jelen képességeim szerint ez néhány dolog lehet csupán. Valami az informatika vagy éppen a zene területéről. Régebben talán ide vettem volna az írást is, de ma már nem. Sajnos nem tudok úgy írni, ahogy szeretnék és szinte biztos, hogy nem is tudnék olyat alkotni, ami tényleg tetszene az embereknek.
Tehát adva vagyon az a néhány dolog, amihez értek, de félek kevés (lesz) a tudásom ahhoz, hogy bármi olyanba is kezdjek, ami tényleg számít. Az önbizalmammal is elég komoly gondok vannak és mindig ott van bennem egy belső akadály, ami még jobban megnehezíti a dolgaimat. Nem mondom, hogy nem voltak már lehetőségeim, amiket megragadhattam volna, de akkor és ott mégse tettem. Pont azért, mert nem éreztem magam elég jónak ahhoz, hogy bele merjek vágni. Ilyen volt például egy nagyobb tömeg előtti zenélés egy híres Dj-vel vagy éppen egy nagyobb volumenű céges projekt. Bízom benne, hogy ez változni fog és képes leszek úgy hinni magamban és a képességeimben, ahogy mások teszik.

Szeretném, ha ebben az évben sikerülne teljesíteni mindazokat az egyszerű, mások számára könnyedén elérhető dolgokat, amiket tavaly nem sikerült. Szeretnék elmenni egy normális nyaralásra olyan emberekkel, akiket szeretek. Szeretném, ha a barátaimmal is több időt tudnék tölteni és nem széledne mindenki szét örökre. Szeretnék egy normális fizetést, ahol nem kell mindig számolni minden fillért, hogy vajon kitart-e a hónap végéig. Nincsenek irreális vágyaim, sőt. Jelenleg csak azt szeretném, hogy a minimális dolgokra jusson mindig és maradjon is egy nagyon kicsi. Szeretném, ha nem kellene eladnom az autómat, hanem rendbe tudnám hozatni és újra használhatnám, mert imádom. Szeretnék elindulni egy olyan úton, ahol látok reményt egy szebb jövőben. Szeretném, ha az egészségi állapotom sem rosszabbodna és végre átélhetnék egy olyan évet, amikor legalább emiatt nem kell tartanom. De sajnos van, ami nem rajtam múlik, ezért nem marad más, csak a bizakodás.

Persze lehetne ezerszer rosszabb is (lehet lesz is), de nem vészes azért az sem, ami most van. Túléljük, mint mindig, jöjjön bármi is, de bizakodva, felszegett fejjel. Az ember alapjában véve sosem lehet elégedett. Ezt el kell fogadni. Bármennyi és bármi is van, az sosem elég. Mindig több és jobb kell. De ha valamit elveszít rögtön megtanulja értékelni és átérzi a hiányát. Próbálok idén még inkább úgy élni, hogy még akkor rádöbbenjek a dolgok értékére, amikor még az enyémek. Azt hiszem jó ember vagyok. Szeretnék az is maradni és az emberségem megtartani a végsőkig, hozzon bármit is a jövő.

Végezetül egy régebbi idézet, amit elraktároztam magamnak:

"...Nem egészen erre akartam utalni, de ez se kizárt. Erre van egy frappáns idézet: "Mosolyogj, a holnap rosszabb lesz a mánál." És tényleg. Azt hisszük az első szerelem meg csalódás után hogy összedől a világ és sose jön már újra el a boldogság, aztán egyszer csak mégis. Betegek leszünk, elkeseredünk, jajj mi lesz velem, meggyógyulok-e valaha. Hosszú küzdelmek után, de sikerül. Aztán már nem félünk tőle, mert tudjuk hogy úgyis legyőzzük. Elveszítjük a szeretteinket, családtagjainkat, a fájdalom az eddigieknek a sokszorosa, évek múlva se enyhül igazán, azt hisszük már rosszabb nem lehet. De mindig lehet. Csak tőlünk függ hogy ezt elfogadjuk-e vagy minden egyes akadálynál megállunk és azt mondjuk ennyi, vége, nem megyek tovább. Mert ugyan lehet hogy nem is akarod, de menni kell mindig tovább és tovább És minden küzdelem sokkal egyszerűbb ha nem állítasz saját magad elé még egy akadályt azzal ha nem akarod elengedni azt, ami már megváltoztathatatlan. Minden dolog kettős, a sok rossz is ad valamit amitől több, jobb, bölcsebb, okosabb, tapasztaltabb és kitartóbb leszel. Amiket leírtam életutak, mindenki átesik rajtuk és mégis minden egyes ember azt hiszi hogy az ő fájdalma a legnagyobb és a legszomorúbb...mert az is. De nincs egyedül. Te sem vagy, én sem vagyok, mindenki küzd valamiért. Erre akartam utalni az utolsó mondatommal is...sosem szabad feladni mert a sok rossz ellenére is megéri az életnek nevezett társasjáték..."

2011, jövünk!