Ha az ember nem tud aludni sok minden fut át az agyán. Mikor végre feladtam a görcsös próbálkozást, hagytam, hogy a gondolataim sodorjanak magukkal és bár a szemem mindvégig csukva maradt, mégis tömérdek dolgot láttam magam előtt. Nem tudom mennyi idő telhetett el így míg álomba merültem, de akkor elhatároztam, hogy írni fogok. Persze eddig is azt tettem, de nem így. Sosem írtam igazán magamról, inkább csak belecsempésztem az aktuális érzéseimet és gondolataimat egy történetbe, de mindig hagytam egy kis homályt, hogy csak az láthasson mögé aki tényleg ismer.
Tegnap éjjel viszont eszembe jutott, hogy rengeteg olyan dolog történet velem az életem során, amit sosem fogok elfelejteni, amik meghatározták a sorsom, amik formálták az életem, a személyiségem, a jelenem, jövőm. Töredékek, szilánkok, egy hétköznapi ember életéből. Másnak valószínűleg semmit sem jelentenek, de nekem mégis fontosak. Szilánkok, amik helyesen összeillesztve kirakják a valódi képet. Rengeteg apró darab van. Pillanatok, hangok, illatok, helyszínek, zenék, érzések. Amikor egy újabb fontos emléket hoz elő az élet, akkor lejegyzem ide, így alkotva majd egy kis "csoda-naplót" az életem olyan momentumaiból, amik számomra fontosak. Lesznek vidám, boldog, szerelmes történetek, lesznek szomorú, elmélkedős, magányos írások. Nem fogok hazudni. Csak a valóságot írom le, a saját emlékeim tükrében. Így éltem én...

Nem is illene jobb történet ehhez a bevezetőhöz, mint egy kis kori emlék. Nem is tudom pontosan hány éves lehettem akkor, de elég fiatal voltam még, tele energiával, lehetőségekkel, jó kedvvel, de ugyanakkor temérdek félelemmel is. Szemészetre voltam hivatalos, ki tudja milyen okból, talán általános vizsgálat lehetett. Azon a reggelen már félve ébredtem, nem tudtam mit csinálnak majd velem. Az úton odafelé édesanyám nyugtatgatni próbált, de mind hiába. Bebeszéltem magamnak, hogy nekem ma biztosan végem, tűket szurkálnak a szemembe és nagyon fog fájni, ki se fogom bírni, haza se megyek többet soha tán, jaj, jaj. (Ez a tulajdonságom a mai napig megmaradt, képes vagyok a frászt hozni saját magamra, hisz előre butaságokat gondolok és magamat kényszerítem bele a felesleges aggódásba. Na de vissza a történethez.) Odaértünk és mivel elég sokan voltak még előttem, várni kellett. Már akkor sem szerettem várni. Sőt, sosem szerettem. Nem tudtam egy helyben ülni és nem csinálni semmit, miközben tisztában voltam vele, hogy hamarosan úgyis túl kell esnem rajta. Miért nem lehet most, rögtön? Vagy ha már ennyire fontos várni, akkor miért nem várhatunk vele mondjuk úgy örökké? Kisgyerekként máshogy látod a dolgokat. Teltek-múltak a percek, majd az órák is, végül egy fehér köpenyes, mogorva tekintetű férfi lépett ki az ajtón és a nevemen szólított. Itt az idő! Félve léptem be a kis ajtón egy nagy és tágas terembe, ahol mindenütt számomra idegen tárgyak és sok sürgő forgó ember. Kórházszag, amit sosem szerettem és elfüggönyözött részek. Ó, jaj! Az egyik orvos egy kis fehér székre ültetett és kérte, hogy takarjam le a szemem, majd olvassam el a szemközti falon lévő táblát, fentről-lefelé haladva. Megtettem, ügyelve rá, hogy ne rontsak el semmit, nehogy mélyebb vizsgálatra kerüljön sor. A másik szemem takartam le és ugyanez volt a feladat. Kaptam valami furcsa szemüveget is, bár nem értettem mi volt a feladata. Néztem a dokira kíváncsi tekintettel, hogy vajon mi az eredmény, de semmi reakció, még egy halvány mosoly sem. Megijedtem. Egyet az ajtó felé léptem, jelezvén, hogy hát akkor én most ha nem baj megyek is... Sajnos nem jött össze a tervem, mert az orvos egy elfüggönyözött kis sarokba lépett és kérte, hogy kövessem. Beléptem és a nagy sötétség fogadott. Középen egy furcsán búgó gép, a doki pedig mögötte. Vele szemben egy szék, tudtam hogy csak rám vár. Leültem hát, de bennem volt a félelem, hogy ez a masina vajon mit tesz majd velem. Egy távcső szerű kukker volt, amibe bele kellett néznem, két oldalt furcsa karok és addig kellett forgatnom, míg mind a két szememnél lévő szín meg nem egyezett. Vagy valami ilyesmi. Nem is igazán értettem mi a feladat, de próbáltam megfelelni benne, tudván, hogy a doki minden mozdulatom lesi a másik oldalon. Tekergettem, forgattam a karokat, a szemem már fájt, úgy odanyomtam a géphez. Csillagokat láttam, a szívem majd kiugrott úgy dobogott. Pár percig serényen dolgoztam, majd abbahagytam. "Kész vagy?" - kérdezte a doki. Nem voltam biztos a válaszban, de szabadulni akartam, úgyhogy bólintottam. "Fáradj ki kérlek, nemsokára szólítunk és megkapod az eredményt." Felcsillant a szemem és sietve rohantam ki a váróba.
Tényleg nem kellett sokat várni és immár ketten léptünk be kíváncsian azon a kis ajtón. A doki most az asztalához hívott és leültetett minket. Ideges voltam, vajon minden rendben van-e a szememmel. Édesanyám ugyanígy érezhetett. Nyeltem egy nagyot és felkészültem minden rosszra.

"A vizsgálatok azt mutatják, hogy a fiú látásának semmi baja. Sőt, éles a szeme, mint egy sasé. Úgy olvasta le a falról a betűket, hogy alig tudtam követni. Viszont beigazolódott, hogy zöld szín tévesztő, tehát a piros és a zöld bizonyos árnyalatait a szeme képtelen megkülönböztetni egymástól. De ne aggódjanak, ez semmi komoly hátrányt nem jelent az életben."

Bevallom kicsit megijedtem. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hisz én látom a színeket, nem vagyok vak. Tudom melyik a zöld és melyik a piros. Csak édesanyám mosolya nyugtatott meg kicsikét, hisz ő látta rajtam, hogy megrettentem. Lassacskán kezdtem megbarátkozni a helyzettel, örültem, hogy nem kell szemüveg és hogy a tűk se kerültek elő. Felálltunk és indulni készültünk, a doki pedig előzékenyen kinyitotta előttünk az ajtót, majd édesanyámra nézett, elmosolyodott és megszólalt: "Semmi baj nincs a fiúval... csak egy kicsit máshogy látja a világot mint a többiek."

Ez volt az a mondat, amit sosem felejtek el. Talán nem is tudta a doktor, hogy ez ilyen mélyen megmarad bennem. Aztán az eltelt évek megmutatták, hogy nem tévedett. Nem csak a színeket, az életet is másképp látom olykor. A lélek színeit. Sok minden történt velem, sok-sok kis apró csoda, amik nélkül nem lehetnék az, aki most vagyok. Sok kis bejegyzés, amiknek itt a helyük és amiket lassacskán megpróbálok majd szavakba önteni, még ha senki más nem is fogja úgy látni, ahogyan én.