Az imént a konyha felé menet elkapott édesanyám és azzal az ismerős lélekbelátó tekintetével nézett végig rajtam. Elég volt neki egyetlen pillantás, hogy észrevegye valami nem stimmel. Mindig csodáltam az anyai érzékeket és az ösztönt, hogy egyetlen szó vagy jel nélkül képesek észrevenni, ha valami bántja a gyereküket. Ugyan már nem vagyok kisfiú és jó ideje saját magamra vigyázok, de sosem voltam képes eltitkolni semmit előle, bármi is bántott. Így volt ez ma is. Elkapott és rögtön tudta, hogy valami baj van. Kérdezte mi a gond, mi fáj? Én pedig csak annyi feleltem neki, hogy ne aggódj, semmi... (csak a szívem) De ezt már olyan halkan mondtam, hogy biztosan nem hallhatta.
Az a baj ezzel az egész életnek nevezett játszmával, hogy túl gyorsan múlik el minden, ami szép. Talán így kell lennie. Ma még nem tudom. Nem éltem még hozzá eleget. Az mindenesetre biztos, hogy a legnehezebb elfogadnom, hogy semmi sem állandó. A pillanatnak élni pedig nehéz, bármennyire kifizetődő is. A szerelemmel pedig az a gond, hogy amíg nincs, addig folyamatosan attól félsz, hogy nem is lesz soha, ez a félelem pedig belengi a napjaidat és nagyon ritkán tudsz csak felülkerekedni rajta és önfeledten létezni. Ha végre megtalálod, akkor pedig attól rettegsz, hogy mi lesz ha elveszted? Mi lesz ha holnap már nem ölelheted és nem lesz veled? Mi lesz, ha ez a találkozó az utolsó alkalom arra, hogy elmond neki mennyire szereted? Ez a félelem pedig megint megbénít és nem hagyja, hogy egyszerűen csak élvezd, amíg tart és amíg gyönyörű. Aztán elveszted... A félelem pedig erősebb, mint valaha, félsz, hogy többé sosem találsz ilyet és sosem leszel ennyire boldog. Látjátok ez a baj velünk emberekkel. Mindig ott a félelem és elhomályosítja azokat a csodálatos és egyedi pillanatokat, amik talán tényleg csak egyszer történnek meg velünk az életben. A félelem miatt, pedig kihagyjuk őket és aztán ismét csak a sóvárgás marad.
De az az igazság, hogy nem tudom... Ennyire tétova és bizonytalan még nem sokszor voltam, mint az elmúlt 4 napban. Várok egy jelre, egy válaszra, vagy bármire, ami kibillent ebből a kétségek közti állapotból. Ha nem lenne itt ez a levél a kezemben, akkor azt hihetném, hogy az egész meg sem történt és csak a képzeletem játszott velem. Mert egyik pillanatról a másikra tűnt el az a személy, aki idén a világomat jelentette. Valahol mélyen belül tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Hisz mindig eljön. De sosem gondoltam volna, hogy pont így, ilyen hirtelen és ennyi kérdést hagy maga után. Egyik nap még együtt vagyunk és minden tökéletes, másik nap pedig mintha nem is létezne. Fogalmam sincs mi történt és ez a kétkedés a legrosszabb. Persze előbb-utóbb megérkezik majd a válasz is biztos vagyok benne. De addigra ismét meghal majd bennem valami, ami a szívem egy újabb fontos kis darabja lesz. És egyre fogyatkozik. Hamarosan már hiába ragasztom össze, úgy is darabjaira hull majd. De talán jobb is így... vannak emberek, akiknek egyedül kell megtenniük az életnek nevezett nagy utazást.
A szerelemmel pedig az a gond, hogy amíg nincs, addig folyamatosan attól félsz, hogy nem is lesz soha, ez a félelem pedig belengi a napjaidat és nagyon ritkán tudsz csak felülkerekedni rajta és önfeledten létezni. Ha végre megtalálod, akkor pedig attól rettegsz, hogy mi lesz ha elveszted? Mi lesz ha holnap már nem ölelheted és nem lesz veled? Mi lesz, ha ez a találkozó az utolsó alkalom arra, hogy elmond neki mennyire szereted? Ez a félelem pedig megint megbénít és nem hagyja, hogy egyszerűen csak élvezd, amíg tart és amíg gyönyörű. Aztán elveszted... ahogyan én is.
Tudta, hogyha szeret, akkor úgy sem kell majd neki más, ha pedig más kell neki, akkor nem szeret igazán. A baj csak az volt, hogy legtöbbször kiderült, hogy más kellett neki. Vagy ő vallotta be, vagy én jöttem rá, de az eddigi kapcsolataimban mindig ott volt valaki más is. Pedig én bíztam bennük, akartam bízni, szerettem őket, de sose volt elég. Éppen ezért ma már nekem is nehezen megy a bizalom. Lehet, hogy ez a lány vagy éppen a következő más lesz és sosem csalna meg vagy tenne olyat, ami nekem fáj, de már nehéz ezt elhinnem azok után, amik a múltban történtek velem. Persze a két dolgot nem szabadna keverni, ami elmúlt az elmúlt, de mégis nyomott hagyott bennem és számomra már nehezen jön a bizalom.
