Nem tudom, mennyi idős lehettem, de még biztosan kölyök voltam, amikor először láttam Formula-1 versenyt. Szürke, gulyáskommunizmusi nap volt, talán apámmal lehettem egy haverjánál, ott ment a TV - még fekete-fehér - és közvetítettek valami futamot. Annyira nagyon régen volt, hogy Senna talán még nem is volt McLarenes. Persze akkoriban még nem is közvetítettek minden futamot, így gyerekként tulajdonképpen szerencsésnek kellett lenni, hogy futamot láthassak.
Hirdetés
Aztán eljöttek a '90-es évek és minden megváltozott: hol ez, hol az a csatorna közvetítette a teljes évadot, láttam V10-es, majd később V8-as autókat és szerencsétlenségemre meg kellett érnem a hibrid érát is a közben egyre lejjebb csúszó Formula-1-el és olyan pilóták zsinórszerű vb-címeivel, akiket nem különösebben kedvelek.
Még az idei évben is elkezdtem nézni ezt a sportot, de aztán végképp eltörött bennem valami, amikor néhány futammal ezelőtt az utolsó körök egyikében kiírták, hogy a Safety Car kihúz a pályáról, de végül mégis maradt és az autók bekocogtak mögötte. Még ha csak rossz is volt a kiírás, akkor is odalett ennek a sportágnak a varázsa számomra. Azóta nem nézek futamot, csak YouTube-on az összefoglalót - vagy még azt sem.
Szörnyűség
Az elmúlt percekben fejeztem be az "F1-es Apex" csapatról szóló filmet. Tipikus, ócska, amerikai hatásvadász alkotás, néhány ismert és kevésbé ismert színésszel. Ha valaki ténylegesen szeretne belátni a kulisszák mögé, nézze meg a Drive to Survive első szezonját és sokkal többet fog a függöny mögött látni, mint ez a film.
Az viszont szörnyűség, hogy mégis izgalmasabb, mint bármelyik futam manapság.
