Jó reggelt Minden Kedves Olvasónak!

Eddig nem igazán hittem a 13-ban, mint szerencsétlenség "jelében", de azt hiszem mostantól ez megváltozik.

Ezt a bejegyzést az iskolából írom, ahová ma könnyűnek egyáltalán nem nevezhető művelettel jutottam el. Erről szól a történet... Kezdjük rögtön az elején. Mindig 5 órakor kell kelnem, hogy el tudjak készülni, elérjem a vonatot, reggeli, stb... Jól kipihenten kelek reggel, lassan kisétálok a konyhába, rápillantok az órára: 6:00. Először azt hittem, hogy csak rosszul látok, és hogy 5:00 van. De nem, valóban 6 óra volt. Kapkodás, azt sem tudtam mit csináljak, negyed óra múlva indul a vonat, és a könyvek sincsenek még bepakolva, és hát ugye még mosakodni is kell. Gyorsan szendvicskészítés, be a táskába vele. Könyveket amit láttam, csak dobáltam a táskába. Felöltözök, farmernadrág, póló, pulóver, és egy cipzáros pulóver. Kinézek. Szörnyű idő volt. Fújt a szél és esett az eső, és hideg is volt. Gyorsan visszaszaladok még felveszek egy széldzsekit. 6:10. Elindulok az állomásra. A szél iszonyatosan fújt, ráadásul szembe, még ezzel is lassítva. Pont elértem a vonatot. Felszállok, 3 ismerősöm és 2 idegen ember mellé (fülkés vagon). Már az elején és idegesítettek az öreg alkoholista zagyvaságai, de inkább nem szóltam. Mikor már állandóan beszélt, és folyamatosan köhögött (nem is akárhogy...) egyik haverom kiment a peronra szívni egy kis friss levegőt. Mondom a többieknek, na, én is elmegyek Laci után, szétnézek. Csak én nem dohányzom. Már ketten voltunk kint, elkezdtünk beszélgetni, mondta hogy már ő sem bírja elviselni az öreget. (Ja, és büdös is volt, érzett hogy nem kis légkör van már benne.) Látjuk jön ki a másik haver. Aztán mire kiért, már a harmadik is nyitotta az ajtót. Laci odakiabált neki: "Hozd már az én táskámat is!" Félúton jártunk Debrecen felé, innentől végig álltunk, de nem bántuk meg. Beértünk Debrecenbe, leszálltunk a nagyállomáson, és elindultunk az iskola felé. Itt még sokkal rosszabb idő volt mint otthon, Nyíradonyban. A szél nagyon erősen fújt, levegőt is alig lehetett kapni. Az eső esett. Felhúztam az esernyőt, ami 5 másodpercig bírta. Teljesen összetört, a merevítő fémek elhajlottak. Használhatatlan lett. Na, gondoltam megyek trolival, mert hát nincs túl messze az állomáshoz a Mechwart, de azért annyira közel sem, hogy ilyen időben normálisan ki lehessen oda jutni. Kimentem a megállóba, és vártam a buszt. 6:57től 7:25ig álltam ott, nem jött egy sem ami arra ment volna. Lehet, hogy ha várok még 1-2 percet, éppen jön egy, de ha várok 5öt, és nem jön, akkor elkések az iskolából. Akármilyen idő is volt, úgy döntöttem hogy inkább elindulok gyalog. Eláztam, megfagytam, a kezem és arcom vörös volt.

Eddig iskolából írtam, a következő sorokat már itthonról.

Ezután mondhatni átlagos sulis napom volt. Szerencsére az iskolában semmilyen szerencsétlenség nem ért, vége lett a hatodik órának is. A szél már nem fújt (annyira), de az eső még mindig esett. Éppen ott van egy trolimegálló az iskola előtt, gondoltam azzal megyek. Oldalra nézek, látom ott áll a troli a piros lámpánál. Mondom tökéletes, pont jókor jön. Aztán mikor az előtte lévő autók elindultak, megpillantottam a villogó vészjelzőt. Először azt hittem hogy csak a sofőr beszél valakivel, vagy ilyesmi, de aztán mikor felnyitotta a motorháztetőt, éreztem hogy mi a helyzet. Aztán jött egy másik, amire fel tudtam szállni, és ha menetrend szerint indul a vonat, akkor éppen elérem. Így is elértem, de 15percet vártam a vonaton, amíg elindult. Nem gond, türelmes vagyok, csak szétfagytam, semmi fűtés nem volt rajta. Hazaértem, és most már végre átmelegedtem annyira, hogy mostmár látják hogy élek. Eddig olyan hideg volt a kezem, hogy megfogtam a telefont, és melegnek éreztem a fém hátlapját.
Mostmár csak reménykedni tudok, hogy holnap ettől sokkal jobb idő lesz!

Köszönöm, hogy elolvastad!