...igen, azt beszélik hogy volt ilyen is. Volt aki egyenesen a háborúba ment. Volt akit csak megérintett a háború szele. Volt aki sosem jött vissza, és volt akit ünnepeltek, miután hazatért. Sokan sokféleképpen értelmezik életük ezen időszakát. Vonultak 3 évre, aztán kettőre. Nekem a másfél évet "sorsolták ki". Két kedves gyerekkori barátomnak már csak 1-1 év jutott ki, a honvédség vendégszeretetéből.

Hogy kellett-e ez nekünk? Nincs rá egyértelmű válasz.Hiszen mindenki másképp élte át. Voltak szerencsések, a véletlen folytán és jó helyre kerültek. Voltak akik a "sorsoláson" rossz napot fogtak ki, és mondjuk az őrszázad jutott nekik. Na és voltak az un "hátszelesek". Természetesen ezek a besorolások laktanyánként változóak lehettek, de alapjaiban szerintem mindenhol egyforma volt. Így én ezért soroltam az őrszázadot a "szívós" kategóriába. Rögtön hozzáteszem, hogy ebből a századból dobiztak a legtöbben . ( ha valaki nem tudná, a "dobizás" azt jelentette, hogy illegálisan lépted át a laktanya határát ) Na de nem véletlenül. Az egyik ok az volt, hogy innen engedték haza őket legritkábban. A másik ok pedig az, hogy ők voltak az őrök

De nem akarok a téma ezen részébe annyira belemerülni. Ennek a dolognak is megvolt a maga szépsége. Ezt mindenki tudja, aki átélte.

'89 februárjában vonultam be Szentkirályszabadjára. Ha valaki ezt nem tudná, Veszprém mellett van, és első lépcsős harci helikopter dandár volt.

Szóval ide vonultam be. Talán mondanom sem kell, hogy gyökerestől felfordult az életem. Távol a családomtól. Távol a barátoktól, hétvégi bulizástól, gyengébbik nemtől stb. Főleg úgy hogy önálló keresetem volt már akkor, tehát már nem igazán függtem senkitől.
A kezdeti lelki problémák után azért próbáltam magam megvigasztalni azzal, hogy rajtam kívül még pár százan járnak hasonló cipőben. Sorstársak lettünk. Nem akarom agyon dramatizálni ezt, mert azért volt benne jó dolog is. Persze ezek a jobb dolgok csak később jöttek. Ja, és a rosszak....

A kiképzés, és az eskü letétele után lekerültünk századhoz, "kopasz"-ként. Itt jöttek a "hírhedt" szívatások. Mondjuk ezeket túléltem. Én az ATÁ-hoz kerültem (akkumulátor töltő állomás) Ide hozták be a GK aksikat, illetve ami fontosabb volt, a helikopterek aksijait is.
Mindegy...jó helyem lett "hátszél" nélkül. Nem panaszkodhattam. Megmutatták, megtanították mit kell csinálni. Nem volt nagyon bonyolult. Oda kellett figyelni a munkára, és becsülettel megcsinálni. Soha nem is volt ezzel baj. Egy érdekes nevű úriember volt a fö-főnököm. Weirich Henrik volt a becsületes neve. A másik főnököm Egy nagyon rendes, normális törzs-zászlós volt, Gyuri bácsi.

Pár napja, hogy lekerültünk az ATÁ-ra, jött a hír, hogy kapunk még egy emberkét. Ő volt a kis Seliga.
Seliga József volt a becsületes neve, és a Veszprém megyei Lókútról jött. Szimpatikus volt. Szemüveges, kissé határozatlan, de alapjában jó-kedélyű srác. Volt 3 db ZIL teherautónk, és az egyik csodamasina sofőrje lett. Teltek múltak a napok, és még csak az ismerkedés szintjén voltunk mindennel. Közben elkezdtük csinosítgatni a műhelyt, és környékét. Festettünk, parkosítottunk. A kis Seliga becsülettel kivette a részét a munkából. Emlékszem, reggelente amikor a század épületéből lesétáltunk a műhelyig, állandóan a Mekk-Elek Ezermester címadó dalát dúdolgatta. Talán a feszültséget akarta magában ezzel csökkenteni. Nem tudjuk. Eltelt pár hét. Beszélgettünk erről-arról. szóba került a bulizás, csajozás, foci, és a motorozás. Ahogy ez férfi embereknél lenni szokott. Nagyon menni akartunk haza.
Már közülünk, kopaszok közül voltak otthon eltávon. Seliga, és én még nem. Ha jól emlékszem 24 év távlatából, nekem azon a hétvégén volt egy konyha-szolgálatom, így én biztos nem mentem volna haza. A mi kis Seligánk pedig szabad volt. Gyuri bácsi, az Ő közvetlen főnöke, annak rendje és módja szerint aláírta a papírokat. A jó nevű Henrik főnökünk szintén szignózta.
Akkor azon a pénteken láttam szegény Seligát utoljára.
Ha jól emlékszem, vasárnapi nap volt. Nekem letelt a konyhaszolgálat előző nap. Gyuri bácsi épp hétvégi ügyeletben volt akkor. Bent ült az irodában amikor megszólalt a telefon. Azt hiszem épp a műhely előtt ücsörögtünk, és beszélgettünk. Hallottuk ahogy valakivel beszél. Pár perc múlva sápadtan jött ki az ajtóba:
- Gyerekek, nagy baj van. Meghalt a Seliga Józsi! - mondta elcsukló hangon. -Én írtam alá a papírjait, hogy hazamehet! - mondta még.
Azóta is sokat emlegette azt a napot, saját magát okolva.
Mint utóbb kiderült, motorbaleset volt. Kisodródott egy kanyarban, és frontálisan ütközött egy autóval. Azonnal meghalt. Talán az utolsó motorozás alkalmával is az "ezermester" dalát dúdolgatta. Már sosem fogja elmesélni az első eltáv élményeit. Szinte semmit sem tudtunk róla. Nem beszélt sokat magáról sajnos. Nem volt bőbeszédű. Amikor megkapta a Zil teherautóját, gyönyörűen letakarította, Csak úgy csillogott villogott a nap fényében. Szerintem a motorját is ennyire szerette. Alig várta hogy hazaérjen. Alig várta, hogy ismét ráülhessen, és rója a köröket vele. Egyszerű, jólelkű vidéki srác volt. Sajnos az első eltáv lett Neki az utolsó. Belemotorozott az örökkévalóságba......

A sors iróniája, hogy mikor próbáltam a neten utána keresni ennek a balesetnek, nem találtam róla semmit.
Találtam viszont Lókúton élt, Seliga családhoz tartozó felmenőket, akik az első világháborúban szintén az életüket vesztették, mint katonák.

A élet tele van véletlenekkel. Nem tudhatjuk mit hoz a jövő. De néha jobb is hogy nem tudjuk.
Tudom, hogy ezt már sokan leírták így, de örök érvényű. Különösen annak, aki ilyet, vagy hasonló dolgot átélt az életében.

Seliga József emlékére.