Köszönet Ipse89 -nek a történetért! Tetszett, de mivel a végét én máshogy oldottam volna meg, így leírom az én történethez illő befejezésemet is. Remélem lesz, akinek tetszeni fog.

A következő történet kitalált, semmi köze a valósághoz, az esetleges hasonlóságok, egyezések csupán a véletlen műve.

A Penge c. film híres zenéjét hallom. Ébresztett a telefonom, ki is nyomtam hamar. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, majd szépen összeáll a kép. A veszprémi kollégiumban ébredek, csütörtök van, mennem kell a suliba. Rosszkedvűen ébredtem fel, mint mindig, sokat nem tudtam gondolkodni, hogy, mit is jelentett az álmom, hiszen, az irodalomfogalmazásomat még át kell néznem, mert ma van a leadás napja.
Szokásos reggeli teendők, mosakodás, öltözködés, majd reggeli a kollégium étkezdéjében. Felszállok a helyi járatra. Beállok a csuklóba, majd várom, hogy a busz elvigyen a pályaudvarig. Egy nagyobb fékezés közepette éreztem, hogy hatalmas lökést kapok hátulról, előre estem majd kiterültem a padlón. Oltári kacaj hallatszik hátulról.
„Mi van, te paréj nem bírsz kapaszkodni?”- Istók lökött fel, ki más lehetett volna.

Istók a nagy kemény legény, az „arca” a legnagyobb a kollégiumban, majdhogy nem istennek képzeli magát, szerinte bármit megtehet. Csodálom, hogy ebbe az erős gimnáziumba hogyan vették fel, továbbá azt is, hogy eddig nem rúgták ki a balhéi miatt. Vissza nem szólhatok, hiszen alapos verés lenne a jutalmam, ahogy azt múltkor is megkaptam. Nem tehetek semmit. Ez a gyerek kitalálta, hogy engem kell piszkálni, és a többiek követik a példáját. A többieket, nem tudom, hogy hibáztassam-e, vagy nem, hiszen a társadalom csapdájába estek. Tartozni akarnak valahová, tartozni akarnak valamilyen társaságba, mivel könnyebb butának lenni, csordaként haladni egy ember/csapat/irányzat után, ezért Istók és bandájába tömörülnek. 16-18 éves korban, azért már illene, hogy az egyén személyisége bimbózzon, akár egy tavaszi virág.

Kihúzom a „drótot” a fülemből és megfordulok. Az egyik gyerek már szól is.
„Miva’ mi a f..t nézel?” – a kultúra kiverte a biztosítékot…
Nem tettem semmit, a busz elejébe mentem, majd leültem. Miután leszálltam a buszról, sietve mentem előre, nehogy az 5 perces séta alatt a buszpályaudvartól az iskoláig, egy újabb támadás áldozata legyek. Beértem a suliba. Sajnos a gimnázium sem nyújt menedéket, annyi a különbség, hogy itt nem mer verekedni. Sajnos akarva akaratlanul kiközösített lettem, nem tudom, hogy miért, talán azért, mert egyéniség vagyok, és nem állok be a „trend” csatasorába.
Nagyon nehéz úgy iskolába járni, hogy közutált személyiség vagyok. Megoldás az lenne, ha másik iskolába iratkoznék, másik városba mennék. Mivel az érettségi évében bolond lennék otthagyni a sulit, ezért kitartok, és a tanulásra koncentrálok. Régen eldöntöttem ezt már, és ha kell, véghezviszem a terveimet bármi áron, jelen pillanatban a tanulmányaimat. A lehető legjobban érettségizni, és elmenni egy műszaki egyetemre.
Régebben rettegtem minden egyes órától, de újabban már megszoktam, hogy a háborgatottak központi figurája lettem. Rá sem hederítettem a beszólásokra, a szitkozódásokra. Ha visszaszólnék, úgy is én húznám a rövidebbet, mert ha látják, hogy irritál az ócska stílusuk, és reagálok is, ezzel csak még nagyobb támadható felületet kínálok fel.

Újabb balhé volt a suliban, valaki egy sósavval megtöltött palackba alumínium port szórt, majd beledobta a mellettem levő kukába. A kuka nagyot robbant, kifröccsent a sav, szerencse, hogy rajtam kívül nem volt senki a környéken, így csak a nadrágom és a pulóverem gazdagodott néhány lukkal az akció után. Mivel Istók, Tamás, Jani, Géza és még páran voltak benn a „buliban” előre sejtettem, hogy a fegyelmi tárgyaláson hamisan tanúskodnak, ami sajnos be is bizonyosodott. Ezzel jó nagy „hírnévre” tettem szert, nemcsak a diákok, hanem a tanárok szemében is.
Mindenki elkönyvelt egy rendbontó hülye gyereknek.

Két ember hitt bennem egyedül, az egyik évfolyamtársam és a magyartanárom.
Az irodalom nem az erősségem, de az egyik fogalmazás alkalmával, leírtam a lelkemet nyomó megpróbáltatásokat, így a tanárom, tudja, hogy ki is vagyok valójában. Szerencsére, szívesen elfogadja a hasonló témájú írásaimat, tanácsaival próbál segíteni, de a hatásköre, hogy segítsen vajmi kevés. Egy fecske nem csinál nyarat. Se ő se én nem vagyok képes változtatni ezen a helyzeten, mivel a hamis tanúskodások, befeketítettek teljesen.
Rajta kívül még egy ember hisz bennem. Barbi, az évfolyamtársam, egyben a diákönkormányzat elnöke és a kollégium igazgatójának lánya. Barbi egy angyalszívű lány, nagyon jó barátom, és lelki társam. Régebben szinte mindig elmondtam az engem ért megpróbáltatásokat, mindig meghallgatott és próbált a maga módján segíteni. Néhány barátnőjét is sikerült meggyőznie, hogy én nem is vagyok olyan, mint ahogy azt mások mondják. Egyik nap, az összeomlás határára sodródtam. Hosszú ideje tart már ez a kálvária, hiába próbálok beton kemény lenni, nem megy, lassú víz partot mos. Így volt ez az én esetemben is, a csalódások és a megalázkodtatások súlya csak nőtt és nőtt…
Szerencsére lement a tanítás, felhívtam Barbarát, hogy este jöjjön ki beszélgetni.
Este sokat beszélgettünk. Újra elmondtam neki az aznap ért atrocitásokat. Régebben tudattam vele, hogy ezekről nem szeretnék többet beszélni, mert csak önsajnáltatás az egész, ami eszem ágában sincs. Ennek ellenére kifaggatott, hogy mi nyomja a szívem. Önzetlenül próbált segíteni, tudta, ha elmondom a búmat-bajomat, az nekem nagy segítség. Teltek-múltak a napok és Barbi kezdett újra lelket önteni belém. Mintha egy pajzs alakult volna ki körülöttem hősiesen ellenálltam a beszólásoknak, szidalmazásoknak, és az indirekt fizikai bántalmazásnak, legyen szó arról, hogy fejbe rúgnak focizás közben, vagy megdobálnak hógolyóval. Az egyik esti beszélgetés során megkérdeztem, hogy miért tart ki mellettem.
Barbara mondta, hogy többre tart, mint a többi keménylegényt. Hiába módosabbak, jó vágásúak, de a stílusuk olyan, mint egy vírus. Taplóság a köbön, és őket, lányokat sem becsülik meg, csak egy trófeaként kezelik őket, ha esetleg sikerül az ágyukba csábítani.
Persze ezek a szavak hihetetlenül jól estek számomra, meg tanultam értékelni a legkisebb pozitív érzelmeket, gesztusokat ezekben a nehéz időkben.
Az, hogy csak tőle kaptam, odafigyelést, törődést és szeretet, egyetlen dolgot eredményezett… Szerelmes lettem. Nem az az átlagos szerelem, hanem az a „kiéhezett” szeretetre éhes, mindent elsöprő szerelem. Szerencsére, a megalázkodtatásoknak volt egy előnye, meg tanultam véka alá rejteni az érzéseimet. Eszembe jutott, hogyha szerelmet vallok, az a későbbiekben a barátságunkat is tönkreteheti.

Egyre gyakrabban, és egyre hosszabb ideig vonultunk el a kolesz környékéről beszélgetni, hétvégente odahaza is nagyon sokat beszélgettünk MSN-en. Egyre jobban kiismertük egymást. Megtudtam, hogy őt is érték hasonló megpróbáltatások általános iskolai tanulmányai alatt, de, hogy elkerült Veszprémbe, jó kapcsolatokra tett szert, végeredménye pedig az lett, hogy nagyon sokan ismerik, jóban vannak vele, legyen szó tanárról vagy diákról. Vagyis az ellentéte az én helyzetemnek. Majd elmondta, hogy nagyon szimpatikus vagyok neki, tudja rólam, hogy nem vagyok az a tapló, akit csak a szex érdekel, figyelmes és kedves vagyok vele, ami manapság egyre kevésbé divat a fiatalok körében. Az érzelmek egyre jobban a hatalmukba kerítettek. Szerencsére, csak Barbi iránt érzett szerelem bolondított meg, nem pedig a bosszú, amit már régóta megérdemelnének haragosaim. Egyik esti találkozásunkkor nem bírtam tovább
Hirtelen megcsókoltam. Ő először meglepődött, majd megcirógatta a fejem és megcsókolt. Közben lépteket hallottam, de nem is foglalkoztam vele. A csók és a szerelem íze teljesen megbabonázott. Addig ismeretlen volt számomra a szerelem, és az a sok-sok szívmelengető érzés, gesztus, amit abban a pár percben kaptam. A sok szenvedés alatt megtanultam, a legapróbb pozitív érzést is értékelni. A kapcsolatunk, sajnos nem láthatott napvilágot, hiszen beárnyékolná Barbi „hírnevét”, Ezért titokban maradt az egész. Minden egyes nap a suliban, gyermeki várakozással telt, nem érdekelt, ha tanártól vagy diáktól kaptam negatív diszkriminációt. Nem érdekelt, mert Barbi iránt érzett érzelmeim szinte pajzsként védtek. Az esték, mindig kárpótoltak mindenért, ami napközben ért. Minden egyes csók, a forró ölelések, és a szemembe néző szempár... Mint egy álom, kivételesen az álom valósággá vált.
Barbi aztán egyszer-kétszer lemondta az esti találkozást, mert már kérdezgették esténként, hogy merre jár. Muszáj volt leplezni a kapcsolatunkat, ezért ritkábban találkoztunk. Hétvégente sajnos nem tudtunk találkozni, mert a lakhelyünk közötti távolság beleszólt. Ez sem rendíthetett el Barbitól, már maga a tudat, hogy találkozok vele pár nap múlva már ellátott lelki erővel.

-----------------------

Ha azt hiszed, hogy ennél már nem lehet rosszabb, be fogod látni, hogy tévedtél..

-----------------------

Egyik este nem várt esemény következett be. Barbival beszélgettünk a megszokott helyünknél, amikor újra lépteket hallottam. Két lány és hat-hét fiú ugrott elő hirtelen. Istók és a haverjai… A két lány lépteit hallhattam múltkor is, és ők, most elvezették haragosaimat a helyszínre. Mivel csak Barbi mellett ültem ezért nem tudták meg, hogy valójában együtt is vagyunk. Hangos kiabálás, szitkozódás és kérdések szálltak a levegőben. A kérdések Barbinak, a többi nekem szólt…

Két hét telt el azóta, elkezdtek elmúlni a kék-zöld foltjaim. Este kinn ültem a kolesz kézilabda pályája mellett. A hírhedt csütörtök este óta nem találkoztam Barbival, 1 hete már nem is beszélünk. Barbit döntés elé állítottam szándékosan, vagy felvállalja a kapcsolatunkat, vagy vége lesz és örök titok, ami kettőnk között történt. Közben rájöttem, hogy nem ő fog dönteni, hanem én. Kimondtam, hogy legyen vége. Miért? Az egyetlen embernek, aki valaha szeretett, az életét nem szeretném megkeseríteni, elég, ha nekem kell szenvednem. Barbi amúgy sem tudott dönteni, ezért így volt helyes a cselekedetem.
Mivel Barbi nem akart tőlem elszakadni, ezért erőszakkal szakítottam szét a kettőnket összetartó láthatatlan szálakat.
"Köszönöm Barbi! Merre járhatsz szerelmem? Biztos azzal a sráccal sétálsz valahol, akit említettél még régen, hogy teszik neked, csak én elraboltam közben a szíved." - morfondíroztam magamban a kézilabda pályánál.

Hirtelen fejbe dobtak egy fél literes ásványvízzel, a fejem is elkezdett vérezni. Megjelentek újra a „legjobb barátaim”.
„Mi van Casanova? Mit keresel itt? Nem kaptál eleget a múltkor?”
Hirtelen elöntött a düh. Miattuk nem lehetek Barbimmal, ők keserítik meg az életemet, akármit csinálok, nem szállnak le rólam, nemcsak az életemet, de a tanulmányaimat is elrontják, mert miattuk gyűlölnek a tanárok is. Milyen jogon?!? Kik vagytok ti?!? KIK VAGYTOK TI??????
Szó nélkül felálltam. Mivel Tomi volt hozzám a legközelebb ő kapta az első ütést. Megütöttem teljes erőmből, teljes haragomból, el is törött az orra, majd Istók felé rohantam.
„Megdöglesz!!!” Üvöltöttem teljesen kivetkőzve magamból. Váratlanul kirúgták a lábamat a nagy szaladás közben, a következő pillanatban már a földön rugdostak.Egyre több vér került az aszfaltra, egyszer csak kiáltott valaki:
„Elég!” - Barbi volt az. Hirtelen a rúgások is abba maradtak. Ránéztem, ő csak állt és nézett rám. Hirtelen odaszaladtak hozzá a barátnői, majd észrevették, hogy bizony itt verekedés volt, pontosabban egyoldalú verés. Csak néztem Barbira, nem érdekelt, hogy nevetés hallatszódott, majd hogy újra repkednek a szitkozódások, az sem hogy körbeálltak azok az állatok, majd nemes egyszerűséggel lepisiltek. Én csak néztem, majd Barbi elment, a barátnői elvezették, jobb is, hogy nem látott több szörnyűséget. Ez már nem megalázás volt, hanem annál durvább, nem tudom szavakkal jellemezni.
Elment.
AGY KIKAPCSOL - ZENE BE
Minden erőm elhagyott, a fejem erőtlenül koppant az aszfaltra, csak annyit láttam, ahogy a vizelet és a vérem keveredett a hideg aszfalton. Egyedül éreztem magam, sohasem voltam ennyire egyedül. Üresség végtelen üresség, csak egy név volt jelen a tátongó űrben. Csak feküdtem az aszfalton és néztem ki a fejemből.
Egy név. Egy név... Barbi...

Újabb két hét telt el. Kiderült Istókék „diktatúrája", megkapták az eligazítást, mert 2 hete senki egy rossz szót sem szólt hozzám.

Csörög az ébresztő, irány az iskola. Miközben pakolok a táskámba valami eszembe jut. A szekrényemből kiszórok mindent, és legalul van egy doboz, benne az apám fegyverével, amit megfogok és beteszek a táskámba...
Beérek a suliba, egyszer csak a „barátaim” állnak elém. Tomi kettőt előre lépett, szemtől szemben álltunk.
Nyújtja a kezét felém:
„Haver… Ássuk el a csatabárdot, ne haragudj…” Gyanús vagy nekem, nem csak te a többiek is. Vajon tényleg észhez térítették őket? Véget ér a hányadtatásom? Vége lesz ennek az egésznek, és újra Barbimmal lehetek? Az angyalommal, életet hozott szívem kopár világába?
Nyújtom a kezem.
Megránt és kinyitja gyors a szekrényem ajtaját, amit lefejelek, újra a röhögés és szitkozódás hallatszik. Mosolyogtam csak, majd felálltam és bementem az illemhelyiségbe, ahol bezárkóztam. Hallottam Tomi jött utánam…" Mivan ember beszorultál?" - már itt is volt Tamás. Önelégült vigyor bujkált az arcomon, miközben bezártam az ajtót. Nem szóltam semmit, csak elővettem a dobozt a táskámból, majd kinyitottam. Csőre rántottam a kilenc milliméterest, kirúgtam az ajtót és a rám váró „pajtást” lelőttem. Nem voltam idegbeteg, nem kapkodtam, nem idegeskedtem. Sikoltozás hallatszott, kiszaladtam, majd be az osztályba, 13 lövést adtam le, majd pillanatokon belül új tár foglalta el a régi helyét. A híres „banda” a földön hevert, amikor körbenéztem a teremben kifelé menet. Elégedettséget éreztem, de nem olyat, mint amikor az ember ötöst kap nyelvtanból. A vadállat, amikor legyőzi és széttépi az ellenfelét, vagy a győztes katona, aki körül néz a vérrel áztatott csatamezőn. Hasonlót éreztem én is, de valami azonnal szemet szúrt! Istók sehol sem volt.
Biztos az énekteremnél van a 12. A-s csajokkal. Kifordultam az osztályból, kiáltozó, futkosó emberek között megindultam az ének terem felé. Megpillantottam Istókot, ahogy a vészkijárat felé szaladt, majd lábon lőttem. Elszaladt mindenki, csak ő maradt ott a földön fekve. Egyik kezével a lábát fogta, a másikat védelmezőleg kinyújtotta a fegyver irányába. Remegett mint a nyárfalevél. Esélye sem volt egy csőretöltött fegyver ellen, az erőviszonyok most megfordultak.
„Kérlek, ne !!!" - mondta remegő hangon. A pupillái kitágultak, a légzése ziháltá vált, az adrenalin szintje az egeket verdeste. Próbált a vészkijárat felé hátrálni, közben megpróbálta menteni, a menthetőt.
„Sajnálom, hogy csesztettünk téged és megígérem, hogy soha többet nem foglak bántani, csak ne ölj meg!”
„Te bántani? Engem?!??” - Elöntötte az agyamat a vér, kiduzzadtak az erek a homlokom és ahogy előtörtek az elmúlt két év megaláztatásainak képei, elkezdett remegni a kezem a dühtől. A fegyverrel a fejére céloztam.
„Te már senkit nem fogsz bántani többet” - és a tárban lévő 11 golyót a testébe lőttem.
A közeli falakat vércseppek díszítették. Meghallottam a szirénák hangjait. Megfordultam és Barbit láttam, ahogy engem és Istók holtestét nézi majd sírva elszaladt.
Ekkor fogtam fel, hogy mit is tettem és hogy ezen már nem lehet változtatni. A kémia terem előtt álltam, pont ott ahol minden elkezdődött a heccükkel és a hazudozásaikkal.
A véres kezemben lévő fegyverre néztem, majd Istók holttestére. Kicseréltem a tárat és a számba vettem a fegyvert..

Csörög az ébresztő.. reggel van.. (folytatáshoz klikk)