Általában nem megyek bele ilyen mélységig a magánéletembe nyilvánosan, de most kivételt teszek. Egy baj van ezzel, a téma.
Történt ugyanis, hogy a múlthét folyamán végleg le kellett zárjak egy 3,5 éve tartó, igencsak szorosnak kezdődő barátságot. Az egész úgy fél évvel ezelőtt kezdődött, egészen pontosan augusztus eleje felé. Történt ugyanis, hogy a legjobb barátom (aki lány, de a "barátnő" szót a félreértések elkerülése érdekében nem fogom használni) 2 hétig semmilyen életjelet nem adott magáról. Nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy életben van, ezt is egy, az arckönyvre posztolt képnek hála. Aztán elmondta, hogy egy nagyon nagy fájdalomtól szabadult meg, és sajnálja, hogy nem jelentkezett, de ezt egyedül (mint később kiderült, mégsem egyedül) kellett meglépje. Én ezt elfogadtam, hisz ez teljesen természetes dolog is lehet, személytől függően. Párt is talált magának. Azonban ahogy teltek a hetek, egyre furcsábban viselkedett. Egészen más stílusú humort kezdett használni, a szókincse is változott, az öltözködésén szintén látszódott némi változás. Először azt hittem, hogy ez a változás hagyatéka. Végül is igazam volt, de ne szaladjunk ennyire előre... Szóval egyre jobban megváltozott. Október környékén már egyre többet idegeskedett, és egyre jobban szitkozódott nekem xy emberekről. Ezzel párhuzamosan egyre kevésbé tartotta magában a véleményeit is, magyarán mindenkit elkezdett kiosztani. Ellenben a párját nagyon nem mutatta be senkinek, én is csak azért tudtam róla, mert régebben beszéltünk az illetőről, és mutatta is képen, videón. Itt már gyanakodtam, hogy baj van. Minden esetre konkrétan nem kérdeztem rá, hogy miért ilyen, csak puhatolóztam. Semmit nem értem el vele. Közben egyre súlyosabbá vált a helyzet, a "viccei" már szinte csak drogokhoz, és gyilkosságokhoz kötődő szavakból álltak, állandóan ideges volt, a szabadideje is a 0-hoz volt közel állítólag, és folyamatosan idegbajosként viselkedett. Aztán egyik nap már elég konkrétan kérdezgettem, hogy mi is van, mi ez az egész. Nem válaszolt. Pár nap múlva láttam arckönyvön egy képet, amit a párja osztott meg. A képen az látható, ahogy egy autós (vétkes) egy robogóst (vétlen) gázol el egy kereszteződésben. A srác még el is ismerte, hogy az autós a hibás, azonban, szerinte ezt megérdemelte a robogós, sőt, az összes ezt érdemelne. Ez hidegen hagy, nem ismerem a srácot mint írtam. Az viszont már kevésbé, hogy a legjobb barátom, aki egy legyet le nem ütött életében, ezt a véleményt osztja, és vakon azt mondja, amit a párja is, de még nála is durvábban. Itt kiakadtam. Én nem ezt az embert szerettem mint barátot. Tovább teltek a hetek, és tovább romlott minden. Személyes dolgokat már nagyon ritkán akartam vele megbeszélni. Mondjuk ideje sem volt rám, fontosabb volt 6000 szívet írni a barátjának üzenetenként.(Félreértés ne essék, nem maga a tény zavart, hogy mit csinál. Hanem az, hogy jó, ha hetente 3 x 20 percet tudtunk volna beszélgetni "4 szem közt" -ami a tömött villamost jelenti-, de még akkor is másra fordította az idejét.) Pár hete kiderült, jövőre itt hagyja a nappali tagozatos iskolát az év végén. Aztán egyszer csak jött a kegyelemdöfés, ami abból állt, hogy kiderült, a legjobb barátnőjét (szintén lány, osztálytárs, barátom nekem is, de másként is tekintek rá) el akarta rángatni magával egy másik iskolába. Tudta jól, hogy én mit éreznék, de ez nem érdekelte. Ez ugyan fájt, de nem szóltam semmit, hisz erről csak egy ember dönthet, az a bizonyos közös barát. De azt már soknak tartottam, hogy az elvileg legjobb barátnőjét csak azért vitte volna magával, hogy legyen ott ismerős, ahová átmegy, de amúgy pont úgy tojik rá, mint bárki másra, sőt, még ki is beszéli a háta mögött rendszeresen. Számomra itt ért véget a barátság. Egyenként egyik eset sem vezetett volna ide, ahogy néhány eset együttesen sem, hisz egy igaz barátság nagyon sokat kibír. De ez így együtt nekem sok volt. Én nem ezt az embert szerettem, mint legjobb barátot. Nem érte keltem fél 4-kor, hogy még suli előtt tudjunk beszélni, ha fontos volt. Nem érte vesztem össze az osztállyal, mikor szidták. És végül: Nem neki voltam ott mindig, ha kellett. Múlthéten még próbált nekem írni, több helyen is, de már nem válaszoltam. Egy osztálytársunkon keresztül ki akarta deríteni, mi bajom, miért kerülöm, miért nem válaszoltam. Nem mondtam semmit. Még a dolgozatomon is kérdezősködött -nálunk szokás, hogy az osztálytársak egymás dolgozatait javítják- burkoltan, de végképp nem méltattam válaszra. Lehet maradi, vagy egyenest idióta vagyok, de ha igazán fontos neki ez a barátság, személyesen kell velem beszélnie erről 4 szem közt, nem pedig nyilvánosan, avagy az internet mögé bújva. A változás oka sajnos a párja, mint az kiderült. Kíváncsiságból utánakérdeztem néhány embertől, és egyszer láttam személyesen is. Tökéletesen megegyezik azzal a személyiséggel, akivel a barátom személyében találkozhatok nap mint nap. Bár ez az én hibám is úgy érzem, hisz nem léptem időben, és nem voltam elég határozott. Bár még lehet ezek után rá tudnám ébreszteni, hogy mivé is változott, de nem teszek ezen irányba lépéseket. Egyszerűen tudom, hogy ezek után számomra már nem lenne olyan barát, mint volt. Miatta még megtehetném, hisz hosszú távon nagyon megégetheti magát, de még mindig nem tudtam azt feldolgozni, hogy milyenné is lett, ezáltal nincs meg hozzá az a felkészültség, amivel elé állhatnék.
Ezt a bejegyzést nem önsajnáltatásként szeretném közzétenni. Azt szeretném vele bemutatni, hogy mivé is válhat akár a legjobb barátunk is, ha rossz társaságba keveredik, nem nyitjuk fel a szemét időben, és nem rántjuk vissza a szakadék széléről. Bármilyen jellegű kritikát, tanácsot, tapasztalatot, vagy élményt szívesen fogadok akár hozzászólásban, akár privátban, csak az lenne a kérésem, hogy ez emberi stílusban történjen.