Mivel az elözö poszt alatt a legizgalmasabb téma az ékezetek, és azok pótlásának megoldási lehetöségei volt, ezért sutba dobtam minden kísérletet, hogy a hiányzókat pótoljam, legalább valami izgalomban tarthatja a közönséget.

Ahogy már körvonalaztam, maradunk az autós felütésnél, kezdésnek egy rövid - úgyis hosszú lesz - eredettörténet, hogy miként jutottam el az aktuális csapásméröm megszerzéséhez.

Ahogy korábban már utaltam rá, egészen idejekorán megfertözött a benzinbuzéria, nyilván gyerekkorban mindegyikünk brümmögött ütött-kopott Matchboxokkal a nagyszoba parkettáján fröcsögö nyállal a szája szélén, a szerencsésebbek már valami übermenö RC autóval voltak a nagycsoport Richard Rawlings-jai, nekem sem volt kérdés, hogy a játékautók után a törvény által elöírt legkorábbi idöpontban belevágok az 1:1-es méretarányba.

Elsö autónak mi más, mint az NDK-s ipar egyik gyöngyszemére esett a választás ( azaz erre volt pénz ), ami mindekit megelözve hozott el olyan ürtechnikát, mint a könnyített karosszéria ( Duroplast rulez ), a "kormányváltó", csupa olyan menö feature, amit ma súlyos marketingdumával adnak el a szupersportautóknál, ráadásul a Porsche is az 1960-as évek elejére készült el a 911 elsö verziójával, aminek a 901-es nevet adták. ( hopp-hopp, kerek lámpa, léghütés, 601-901, illuminati ).

3 közös év alatt aztán sikerült kinöni az autót ( bár ismerösök elmondása, illetve fényképes bizonyítékok alapján már a kezdetektöl fogva szürreális látvány voltam a közel 190 centis, "vastag csontozatú" alkatommal benne), így nyargaltam át az Opel vonalra ismerösi tapasztalatok, valamint a saját büdzsé alkotta határok révén, ami egy Kadett Gsi-ben csúcsosodott ki. Igazi fiatal, zöldfülü, érzelmen alapuló vásárlás volt, már az autót megpillantva leeresztették a függönyt, és mindegy volt.
Vele szintén 3 év, gondtalannak nem mondható, de annál több tapasztalatot, szerelési rutint adó idöszakot töltöttünk együtt, a dögöt ennek ellenére imádtam, mert annyi élményt ( már a szerelésen kívülit ) adott - nyilván egy Trabi után nem nehéz powerben lenyügözni az embert - , sajnos azonban, köszönhetöen a korábbi hanyag tulajoknak már annyira reménytelen állapotban volt a karosszériája, hogy mindenféle megelözö tevékenység ellenére csak komplett cserével lehetett volna maradéktalanul megoldani, az pedig a magyar bürokrácia gépjármü-osztályán már akkor is felért volna egy El Camino-val, így búcsúzásképp méltó helyen, az Euroringen autóztunk el vele a naplementébe, hogy aztán darabjaiban tovább éljen a szélrózsa minden irányában.

Ilyen elözményekkel nem volt kérdés a folytatás, a közös élményektöl megrészegülve szürtem a keresöben ismét a villámos márka tagjára, így került hozzám - bizony, már sokkal alaposabb kutatómunka után - 2009-ben az azóta is elsö helyet birtokló Astra Gsi.
Az autót kompromisszumos céllal vettem, értem ezalatt, hogy hétköznapi használatra, és hétvégi mókázásokra egyaránt használhatónak készült, ami persze a legrosszabb opció, mert így egyrészt a hétköznapokra picit túl kemény, egy hardcore pályaversenyzéshez meg túl puha, ettöl függetlenül imádtam minden kökemény métert, amit együtt megtettünk, ha nem mondtam volna még, nem vagyok százas, tudom...

8 éve töretlen szerelem a miénk, fokozatosan alakult egyre hegyesebbé, majd a másfél évvel ezelött nyílt lehetöség révén ma már hétköznap a mélygarázs derengö fényénél áll lesben, tényleges hétvégi hobbiautóként várva, hogy az eddig elfinomkodott módosításokat apránként elvégezzem rajta, majd hétvégén kiröfögve vele a garázsból megforgassam a közeli szerpentineken.

Ahogy az elöbb már lelöttem, másfél évvel ezelött beköszöntött egy visszautasíthatatlan lehetöség, ami miatt a székhelyemet a nagy Bundesrepublikba ( tudood, Bratwurst, Oktoberfest, kolbászkerítés, kib@szott Toten Hosen ) tehettem át .
Ennek egyik, a motorizáltság szempontjából fontos hozománya, hogy nem helyi rendszámmal rendelkezö autóval a lakcímre bejelentkezéstöl számítva fél évig szabad ejnye-bejnye nélkül közelekedni, a legendák szerint kitolható még fél évvel, ha elballagunk a Hivatalba, és begurítunk némi Eurót adó címén, amit a Bundespolizei ellenörizhet is igazoltatás címén, azonban nyilván nem nehéz elképzelni, hogy egy 25 éves, brummogós, magyar rendszámú autót mennyire nehéz kiszúrni idekint, s mivel enélkül is épp elég izgalmat rejt egy új élet kezdés külföldön, szóval inkább passzoltam.
De, hogy ne minta nélkül tegyem ezt, azért gyorsan beleszaladtam egy igazoltatásba még, nem hogy egy rizsszem, de egy cérnaszál nem csúszott volna ki, miközben a legjobbakban bízva vigyorogva pislogtam ki két Komissar-ra, hogy ´guten Tag...

A másik lehetöség a német rendszámozás, amihez egy - híres-hírhedt - TÜV-vizsgát is teljesíteni kell(ene) az autóval, erre pedig a módosítások, illetve az ezekröl rendelkezésre álló TÜV-engedélyek meglétének arányában annyi esélyt láttam, mint az EuroJackpotra annak fényében, hogy szelvényt sem veszek..

Szóval a racionálisabb ( az elkövetkezö lépesek fényében még, hogy racionális, höhhö ) út egy német rendszámú járgány beszerzése volt. Az ötletek kicsiben indultak, az eddigi jó tapasztalatok miatt szívesen maradtam a már kitaposott márkánál, jött minden, a Corsától kezdve az Omegáig, meg is néztünk több darabot, ami arra tökéletesen jó volt, hogy rájöjjek, nem is tudom igazán mit akarok.
Mert a Corsa Gsi mokány kis gocart, azonban egy hazaútra nem feltétlen a legideálisabb, figyelembe véve, hogy jellemzöen egy kisebb teherautónyi szajréval terveztünk hazajárni, a nagyobb piac ( eBay Kleinanzeigen 4eva ) nyújtotta elöny az egyik, amit szintén az elözö bejegyzésben említettem, tényleg megdöbbentö, mennyi mindent, és sokszor milyen kincseket lehet találni, így hamar elvetettem a Corsát.
Egy szinttel feljebb léptem, G Astra lesz a nyerö, csuhajja. Ebböl van puttonyos Caravan verzió, abba aztán lehet lapátolni a szajrét, win-win.

Elsö körben persze igyekeztem érett, felelösségteljes fejjel ( csak fejjel, aggyal nem sikerült, de ez mindjárt kiderül ) a legstrapabíróbb motor hírében álló 1.8 benzineket sasolni, meg is néztem párat személyesen is, de valahogy egyiknél se jött az a ´Gerappaa érzés.
Ahogy az az elözmények függvényében kitalálható, nem telt el sok idö - még körülbelül haza sem értem az utolsó megnézésböl -, amikor bevillant, hogy bizonyám, a Caravanból is készült egy limitált ( ami ugye mindig egyet jelent a böséges alkatrész-utánpótlás, és olcsó alkatrészek kánaánjával...ja nem ) széria OPC verzióban, 2 Literes csiguszos motorral, ez lesz az igazi.

A legnagyobb német használtautós oldalt felcsapva tetöfokára hágott izgalommal állítottam be a szüröket, majd koppantam annál nagyobbat, hogy összesen volt 3 db találat. Nyilván tisztában voltam vele, hogy az eredeti 654 darabban limitált széria nem egy Suzuki Swift mennyiség, de azért nahh, ennyit nem szippanthattak fel a keleti nepperek, bár kétségtelen, hogy otthon az OPC az új Fila-Táska...
" Azannya, ez ritkább, mint egy csomó Ferka vagy Lambó " - gondoltam végig, ám ekkorra már teljesen offline volt a dinnyelé a fejemben a testem többi részegységétöl, így nem volt menekvés. Amiben biztos voltam, hogy nem szeretnék "tucat OPC-t", ( ugye, hogy tudom fokozni a hülyeséget?! ), ezért az OPC-kék színt gyorsan el is vetettem, kizárólag fekete szín jöhetett szóba. Újabb szög a racionalitás koporsóján, amikor egy eleve ritka típusnál még tovább szükítö feltételeket szab az ember.

Türelmes ember vagyok, így nem ugrottam bele rögtön, vártam pár hetet, aminek lett is eredménye, mégpedig, hogy a 3-ból hírtelen 1 db lett, rózsásak voltak a kilátások, nahh.
Sebaj, úgyis jött egy céges út, gondoltam majd közben feltárnak valami elhagyatott Opel raktárat, ahol halomban állnak a leszervizelt, alig futott ritkaságok, másképp nem is lehet.
Visszatérve konstatáltam, hogy ez nem történt meg, ellenben került fel két darab is az átalam vágyott fekete színben, így emeltem is a kagylót. Az egyik egy olcsóbb, cserébe nagyon halott darab volt, míg a másik egy sokkal ígéretesebbnek tünö, még mindig büdzsén belüli darab. Illúzióim továbbra sem voltak, egy sportos modellt nem azért vesznek az emberek, hogy aztán ne használják, így aki ilyen kategóriát néz, annak ezzel tisztában kell lenni. Alaposan körbenéztük, megvolt a próbakör is, látszódtak a területek, ahol foglalkozni kell vele, ennek fényében megalkudott árral elhoztam.

Hogy milyen az OPC-zés, egy önálló posztban megszülöm hamarosan, egy évnyi közös élet után azonban gyülni kezdtek a felhök - ami már az elején is feltünt, de akkor még élhetönek tünt -, például, hogy nem tudom eléggé ledobni a kapitányi fotelt, emiatt a plafon túlságosan közel volt nekem, valamint szélvédö felsö éle a középsö tükörrel túlságosan belelógott a látómezömbe, plusz széltében sem éreztem túl combosnak.
A passzentosság mondjuk egy játszós autónál jó, és növeli is az élményt, hogy érzel minden kis rezdülést, mindent azonnal elérsz, a hétköznapokba azonban nincs ellenemre egy kis tér. Emellett persze - részeben amiatt is, mert elismerem, túlságosan maximalista vagyok az autóm állapotát tekintve - gyültek szépen a nagyobb tennivalók listába szedve - kuplung-csere, futómü rendberakás, plusz ha az ember komolyan, hosszú távra tervez egy ilyen modellel, akkor nálam hozzájött volna egy generál is, pörögtek az €-jelek szépen.

Ezek együttesen Ördögként huppantak a bal vállamra azt suttogva, hogy ideje valami újnak. A jobb vállamra pillantva a glóriás-énem is csak bólogatott erre, szóval nem volt megállás, meghírdettem ÖCaravanságát. Az ember eladóként sem unatkozik az itteni piacon sem, ez önmagában megérne egy rövid posztot, megannyi önjelölt Mike Brewer, és fotelnepper után cirka egy hónap elteltével jelentkezett egy szimpatikus érdeklödö, akivel egy csütörtök-szombat idövonal mentén le is meccseltük a dolgot, és hírtelen ott álltam mászkálós autó nélkül, szóval elkezdödhetett az utódkeresés.
Természetesen nagyjából már megvolt a csapásirány ( elvégre milyen autó-nörd az, aki nem pörög folyamatosan azon, mit lehetne/kellene venni ).

Szóval kezdetét vette a ´SzívoBálna´ projekt.

A következö posztban innen folytatjuk...