18 év. Úgy érzem ezen a ponton vissza kell gondolnom egy kicsit az eltelt évekre.
Az életem kezdettől fogva keserédes. Hogy miért látom így? Mert hihetetlenül ráillik ez a kifejezés a mögöttem hagyott összes évre.
Kezdjük talán az első komolyabb változással az életemben. Egy sokkal jobb környezetbe kerültem, viszont elvesztettem az apámat. Aztán az első 6 osztály a suliban: hiába voltak jó eredményeim, ha egy szürke, cél nélküli ember voltam. Persze akkor is voltak céljaim; de ezek kimerültek a tárgyakban és a vágyakban, amiknek csak kis része teljesült. Ekkor jött az első fordulat: rájöttem, hogy élnem kell. Ki kell használnom azt az időt, ami nekem is megadatott. Az eredmény csodálatos volt: a 7.-8. osztályos időszak életem egyik legszebb 2 éve volt. Ekkor szereztem meg az első szerelmemet, az első csókomat, és az első igazi barátokat. De persze ennek is vége lett, mint minden másnak.
Ott álltam a 0. osztályban tanácstalanul és egyedül. Sebezhető voltam. A 8. osztály második fele lazább volt és ezért a tanulást nem kellett komolyan vennem. Itt viszont muszáj volt. Persze csak-csak boldogultam; de nagyon nehéz volt. Talán ezért is nyúltam abban az évben elég sokszor a zöld pótlék után... De ilyenkor tanultam meg egyedül döntéseket hozni, mérlegelni a helyzetet és alkalmazkodni a környezetemhez. És ami a legfontosabb: ilyenkor ismertem meg a hozzám legközelebb álló két embert, akiket a mai napig tisztelek és számítok rájuk.
A 9. megint nagy változást hozott magával. Vidékre költöztem, sok embert magam mögött hagytam. A kezdeti lelkesedésem hamar átalakult depresszióvá, főleg, hogy ilyenkor kellett megtapasztalnom a futó kapcsolatok pikantériáját is. Az év vége fele ittam, sokat ittam...többnyire egyedül. Azonban az elmúlt nyár rádöbbentett arra, hogy ha valamit nagyon akarok, akkor azért meg kell dolgoznom, hogy sikerüljön. De akkor sikerül. Elfogadtam az élet szabályait, tulajdonképpen nem tudtak úgy megbántani, hogy megint elmeneküljek a gondok elől. Legalábbis azt hittem. A reményekkel teljes iskolaváltást (amit már kezdek megszokni az 5. után), csak részben beteljesült remények követték. Persze most már semmi meglepőt nem találok ebben, de akkor nagyon rosszul esett. Rosszul esett, az, hogy ráébredtem: egyedül vagyok. Még azok az emberek sem tudnak nagy változásokat tenni az érdekemben, akik közel állnak hozzám. Önző voltam. Nem érdekelt más, csakis saját magam.
De hát ezt az időszakot is túléltem. Voltak bulik, fellángolások és csalódások. Akkor túl komolyan vettem ezeket... Most már belátom, rajtam kívül sok olyan ember él még ezen a helyen, aki számít nekem. És nekik sem könnyű. A nagyobb gondjaimat sikerült megoldanom, már úgy érzem nincs sok hátra. Csak az a fránya kémia ne lenne... De ez az élet velejárója: küzdünk, küzdünk, néha pofára eshetünk, de ha ügyesek vagyunk, talpon maradunk.
És hogy mit vonok le ezekből az évekből: semmit. A tapasztalat is csak egy megtörtént eset, mely helyzetben rajtunk múlik, hogy hogyan folytatódik a story. Az elmúlt 2 hétben olyan szituációk történtek meg velem, mely teljesen ellentmond a tapasztalataimnak, szóval ne igyunk előre a medve bőrére 
Hogy mi van a reménnyel és a bizalommal? Fontos. Az embernek a remény ad célt az életben és csak bizalommal tudja elérni azt a célt. De soha ne bízzunk túlságosan a reményben, hiszen ugyanolyan megtévesztés, mint a félelem.
Szóval, a 18. életévemhez elérve úgy gondolom, hogy van még mit fejlődnöm. Nem tudom, hogy mit tartogat még számomra ez az életnek nevezett illúzió, csak azt, hogy nem úgy fogok végigmenni rajta, mint aki azt nézi, ,,mennyi éve van hátra?". Számomra az életben a ,,milyen?” és ,,hogyan?” kérdések sokkal fontosabbak, mint a ,,mennyi?”.
I hid the keys to unlock love's heart
To hold you in my sweetest pain and suffering
Everything's unfair in our lust and war
Redemption beyond right and wrong
In our hearts love keeps sweet-talking to despair
And goes on sleepwalking past hope
All is lost in this war
And all we can do is to wail and weep to the saddest song
Sleepwalking past hope
I unlit the light to embrace the dark
To be near but not to turn into you my darling
Forever we're lost in our souls' storm
Reflections of each other's faults
I gave up long ago
Painting love with crimson flow
Ran out of blood and hope
So I paint you no more
My hell begins from the 10th and descends to the circle
Six hundred threescore and six
And from there I crawl beneath Lucifer's claws just for one last kiss
