Ma reggel a munkahelyem fele az a gondolat hasított az elmémbe, hogy mostanában semmi maradandó, megfogó, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy magával ragadó zenét nem sikerül alkotniuk a 21-ik századi zenész társadalomnak.
Mert ugyebár az 1900-as években ott volt Elvis, Beatles, Michael Jackson, Madonna (aki még a toppon van), ergo topp Rolling Stones, Aerostmith éstb csak hogy egy párat említsek. De most? Jönnek, mennek az együttesek. Megalakulnak, beindul a PR gépezet, lerántanak egy, két, talán három bőrt a kialakult rajongó táborról és tovább állnak. Lehet, hogy maga az együttes folytatná, csak ha a menedzsment nem lát bennük több forrást, akkor nincs más választás le kell lépni, mert ugyebár nem finanszírozzák az újabb album megjelenését. Természetesen kivételt képeznek azok, akikben meg van az a tehetség, hogy menedzselni tudják Önmagukat, és folyamatosan megtudnak újulni az új kor elvárásaink. Nézzük pl Madonnát, hány éve van a szakmában? Több mint 20 éve. És hihetetlen, hogy mindig meg tud újulni, valami újjal elő tud állni. Még ismerünk hozzá hasonlót? Hááááát? Hirtelen most nem jut eszembe senki. Talán Lenny Kravitz, Kyle Minogue? Hm talán.
És hogy jutottam erre a véleményre? Úgy hogy a ma reggelem is, mint ahogy majdnem minden második vagy talán harmadik nap a megszokott módon kezdődik: gép bakapcs, mp3 csatlakoztat, music kiválaszt, copy, usb kihúz. Enne tükrében megpróbáltam visszagondolni, hogy az elmúlt fél, egy évben volt-e olyan zene a lejátszómon, ami kibírt volna bő egy hónapot törlés nélkül, úgyhogy többször is meghallgattam.
Hát nem sok jutott eszembe, de ami bevillant az egy klasszikus AC/DC Black Ice c. albuma volt, ami nálam talán három hónapot is kibírt. A másik a Guns’n Roses Chinese Democracy c. album volt, ami kb egy hónapot bírt ki de túl lagymatagnak tartottam a Guns’n Roses-hoz képest. Majd a Placebo Battle For The Sun c. album ugrott be, mert ugyebár ez volt az utolsó, ami még kibírt egy pár hetet a lejátszómon.
Jelenlegi mp3-as listám közül a megmaradásért két előadó verseng Charlie Winston – Hobo és Wax Tailor Hope & Sorrow c. albuma. Talán az utóbbi (vagy mindkettő?) fogja elnyerni méltó jutalmát a még egyszeri vagy többszöri meghallgatás reményében. A lejátszón még megtalálható a Pendulum - Live at Brixton, Moby, Deadmau5 , Sensation Vicked Wonder, Street Sweepr Sotial Club, Summer Booty 2009, Alesha Dixon az ismertebbek közül és még egy pár olyan zene, aminek az előadóit életemben nem hallottam. Ha jobban belegondolok, akkor talán underground zenének is hívhatnám, mivel album formában soha nem jelent meg, csakis kizárólag bináris formában.
Most így bombázom agysejtjeimet, ami nem nyerte el tetszésemet azok természetesen kukázásra kerülnek.
Jó, jó lehet mondani, hogy a dance/house/rnb… féle zene a hiba. De ha nincs egyéb a zenei kínálatban? Akkor mi van? Ha egy Republikot vagy ehhez hasonlót akarok hallani arra ott a s_Láger rádió, vagy a duma_biusz. Amúgy minden evő vagyok. Jöhet, rock, jazz, pop, rnb… csak minőségi legyen, vagy adjon egy olyan pluszt, amiért érdemes többször is meghallgatni az albumot. Csak mostanában egyre kevesebb ez a plusz, az a sercegő valami, amiért többször meg lehet hallgatni.
Amit mondani akarok az hogy ebben a felgyorsult világban nemcsak a műanyag kaják zabálójává nőtök ki magunkat, hanem már a zenék is érezhetően egyszer használatosak lettek.
Talán eljött azaz idő, amikor már az egyszer használatos zenei kultúra világát éljük? Csatlakoztat, töröl, másol, hallgat és a folyamat újra, és újra kezdődik.
De azelőtt természetesen be kell szerezni a mindennapi betevőt.
Vagy az is lehet, hogy csak az Én zenei igényem gyorsult (vagy talán úgy is mondhatnám „hígult”) fel? … de az is lehet, hogy nem, és már ez az alap napindító tevékenység… és csatlakoztat, és töröl, és töröl, és kiválaszt, és másol, és usb kihúz, és hallgat, és élvezi a zenét és VÉGE az írásnak.
stangli oldala
