Nos, hogyan is kezdtem újra.

Illetve, honnan is kezdjem el az egészet, hogy ne csak összehordott tétova szavak szerepeljenek itt, hanem a későbbiekben olvasható döntéseim valamilyen szintű megalapozottságát is szerepeltessem.

A történet nem is olyan régen kezdődött. Részemről nem titok, Villanyszerelőként tengetem az életemet. Így történt ez egészen 2 hónappal ezelőttig. Bekövetkezett az, amit senkinek sem kívánok.

23 éves vagyok most. 23 évvel ezelőtt megláttam a napvilágot, amelyet követően édesanyám és édesapám úgy döntöttek, hogy szerelmük gyümölcsét nem óhajtják dédelgetni, tekintve hogy az akkoriban igencsak burjánzó kábítószerek hódolata sokkal meghatározóbb volt számukra. Nem mellesleg, ennek is megittam a levét. Az apai nagymamám, és nagypapám fogadott magához másodmagammal, ugyanis van egy bátyám is. Nagyapám 98-ban elhunyt, szinte nem is ismertem. Alig emlékszem rá. Ekkor édesapám hazaköltözött hozzánk, ekkorra kapcsolata az anyámmal megromlott. Így éldegéltünk, egészen sokáig, szűkösen, szerény körülmények között. De túléltük, és igen, büszkén kijelentem, igenis szép gyermekkorom volt. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt csak egyetlen embernek köszönhetem, a Nagymamámnak. Az apám egy Kamionsofőr, hétfőn elment dolgozni, pénteken ugyan elindult haza, de a kocsma útbaesett, gyakran csak szombat hajnalban esett haza. Ebből azt hiszem, sejthető, nem kifejezetten közeli a kapcsolatunk.16-17 éves lehettem, amikor apám elköltözött tőlünk. A nagymamám nem volt hajlandó tovább tűrni, hogy részegen otthon tombol, töri a berendezést, tányérokat, miegymást, és a család minden tagját a lehető legváltozatosabban szapulja. Ez egy jó döntés volt akkor. Közben a bátyám drogproblémái is elkezdődtek, amik azóta is tartanak.

Itt igazából el is érkezünk nagyjából 3 hónappal ezelőttig. A sztori a szokásos. Minden nap reggel 5-kor kelés, hogy 8-ra beérjek dolgozni. 4-ig meló, utána futás haza, pihenni, foglalkozni a saját kis dolgaimmal. Úgy gondolom, ez normális. A fizetésem sem titok, nettó 240.000 forint ütötte a markomat minden hónapban. Ebből kapásból ment a lecsóba 37.000, ez volt a bérlet ára a munkába járáshoz. Maradt 200.000 forint egy hónapra. Emellé jött a nagymamám nyugdíja, ez 57.000 forintnak felel meg, tudom, nem sok. A bátyám ehhez hozzá nem tett, inkább csak elvett, amikor kunyerált, csak egy ezrest, holnap visszaadom. Persze, nagyanyám szíve mindíg megesett rajta.

Ekkoriban már fontolgattam, hogy persze, nem a legalja fizu, de többet akarok. Többet akarok elérni, és több pénzt akarok keresni. Mert persze, lehet hitelre autót venni, vagy ha sikerült 10 év alatt 2-3 milliót összelapátolni, akár még egy ház/lakás megvásárlása is szóba jöhet. De ki a franc akarja ezt? Gondoltam magamban. Én biztosan nem. Kuporgatni évekig, hogy utána nyomorogjak évekig? Mikor lessz ennek vége? Hát nagyjából sose. Én könnyíteni akarok az életemen, nem tovább nehezíteni. Nem elég az a Handycap, amit adott nekem az élet?

Hát, marhára nem. Gondolataim közt morgolódva kaptam a hírt telefonon, amit persze már sejt az ember, de valahogy mégsem akarja felfogni. Tudja, hogy mi fog következni, de egyszerűen nem is gondol rá, mert nem akarja. Szeptember 3.-án a nagymamám elhunyt. Az egyetlen ember, akit szerettem, akiben feltétel nélkül megbíztam, és akinek köszönhettem azt, amit addig elértem. Nehéz ezt feldolgozni, sőt, még leírni is.

Ettől függetlenül úgy gondolom, az élet nem áll meg, nem holmi tévképzetek, vagy depresszió áldozata kell hogy legyek. Ekkor született meg a döntés. Elmegyek innen. Nem maradok, mert nincs miért. Érdemben több pénzt nem fogok keresni, az idő telik, az én órám is ketyeg, és az álmaim is egyre halványulnak, minél tovább maradok.

Akkor menjünk, na de mégis hova? Egy nagyon kedves barátom, évekkel ezelőtt dolgozott Németországban. Ő ugyan már otthon van, mert a családja is otthon van, de a tapasztalatai sokat segíthetnek, gondoltam. Kapcsolatba kerültem az egykori főnökével, aki egy villanyszereléssel és biztonságtechnikával foglalkozó céget vezet, és természetesen keres alkalmazottat.

Itt meg kell álljak egy percre. Normális vagyok én? Igaz, hogy 9 éven keresztül szerepelt az órarendemben Német nyelvi tanóra, de ebben a pillanatban a das hund-on kívül nem sok mindent tudtam volna mondani. Ugyan, az évek során ragadt rám némi angol nyelv is, de nem hülyeség ez picit? Szinte semmi nyelvtudással? Nem. Mit veszíthetek? Semmit. Akkor nincs nyivákolás, olyan nincs, hogy valamilyen probléma ne oldódjon meg.

Így történt az, hogy pénteki napon, délután 4-ig dolgoztam. 4-kor leraktam a szerszámot, hazamentem, egy kisméretű sporttáskába pedig bepakoltam a következőket:
- Személyi igazolvány
- Lakcím kártya
- Szakmai bizonyítvány
- Telefon töltő
- Headset
- Bluetooth hangszóró
- Laptop, töltőjével együtt persze
- 2db farmernadrág
- 8db póló
- 10db alsónadrág
- 10 pár zokni
- egy fél tubus tusfürdő
- a kedvenc parfümöm
- 1db kapucnis pulóver

A zipzárt nagynehezen behúztam, zsebrevágtam a telefont, felvettem a cipőmet, és gyerünk.

Innen folytatom...