Ez az egyperces már egy hete érlelődik bennem, de csak ma (május 31-én) vetettem papírra. Remélem, hogy lesz olyan, aki elgondolkodik rajta, vagy akár olyan is, akinek tetszik. Külön vicces volt egy részét a click^3 kódszavainak begépelése közepette írni. Jó olvasást!

SZIMMETRIA

Lassan kinyitotta a szemét, ám a vakító fényesség hatására azonnal be is csukta. Nem tudta megbecsülni, mennyi ideje fekhetett már itt. Arcát vörösre égette a gyilkos nap, és a fejére mért ütés helye is erősen sajgott. A hirtelen rátörő fájdalomtól teste görcsösen megfeszült, kezével belemarkolt a forró homokba, ám az a természet törvényeinek engedelmeskedve kipergett ujjai közül. Kis idő múlva, mikor teste ismét elernyedt, meghallotta saját ordítását. Kívülről hallgatta, olyan volt, mintha más üvöltene, és ő nem képes közbeavatkozni.

Aztán végre abbahagyta. Lüktető csend ölelte körül, és végtelenül egyedül érezte magát. De hát egyedül is volt. Erősen zilált, tüdejét égette a száraz, forró levegő, de végre képes volt összeszedetten gondolkodni. Igen, a félszemű. Már az első pillanatban rossz érzése támadt, amikor az ivóban kezet fogtak. Sose bízz olyanban, aki nem néz egyenesen a szemedbe, még ha testi fogyatékossága okán nem is képes erre, gondolta keserédes mosollyal. Felült, megtapogatta tarkóján a méretes dudort, és ekkor végre körülnézett.

Végtelen homoktengert látott minden irányban, ami valahol a messzeségben összefonódik a szürkéskék égbolttal. Fölötte a nap fáradhatatlanul ontotta perzselő fényét, az ég kékjét csak néhol szakította meg egy-egy vattaszerű felhőfoszlány. Teljesen kiszáradt a szája, de amint azt sejtette, kulacsa már nem lógott a nyakában, és persze tárcáját sem találta kiforgatott zsebeiben. Megígérte magának, hogy legközelebb óvatosabban fogad majd maga mellé vezetőt. Ha lesz még legközelebb egyáltalán… Már több, mint negyven évet leélt ezen a vad vidéken, sok veszélyen túl volt már, de nem emlékezett rá, hogy valaha lett volna hasonlóan kilátástalan helyzetben.

Felállt, körülnézett. Mint azt sejtette, a sivatagon keresztülsuhanó enyhe szél is elég volt ahhoz, hogy eltűntesse saját és „vezetője” lábnyomait, így fogalma se volt, merre induljon. Minden irányban ugyanolyan homokbuckák, a táj nem mutatott semmilyen változatosságot. Mellényzsebéből előkotorta utolsó szál meggörbült cigarettáját, és meggyújtotta három szál gyufájának egyikével. Amint kifújta az első tovatűnő füstkarikát, érezte, ahogy lassanként megnyugszik. Egy ideje már nem tartoztak szenvedélyei közé a fehér koporsószögek, de most egyáltalán nem bánta, hogy ezt az egy szálat akkor megtartotta.

Elindult. Teljesen mindegy volt, merre, az egyik irány ugyanolyan volt, mint a másik. Már jó néhány lépést megtett, mire végigégett a szál. Behunyta a szemét, miközben beszívta az utolsó slukkot, és olyan lassan fújta ki, ahogyan csak tudta. Ennek is vége. Nem maradt semmije. Elpöccintette a csikket, és folytatta útját. Egyre nehezebben ment, de tudta, hogy muszáj mennie.

És akkor meglátta azt az alakot a távolban. Felgyorsította lépteit. Egyelőre csak a másik sötét kontúrját tudta kivenni, ő is közeledett. Nem értette, hogy került hirtelen ide ez az ember, és bár kicsit tartott tőle, tudta, hogy a tétlen halálnál bármi csak jobb lehet. De hát ez valami vicc? Ugyanaz a ruházat, a fejforma, megfelelő közelségből már az arca jobb felén végigfutó régi heget is ki tudta venni. Megérintette a saját arcát és érezte a rég összeforrt sebhelyet, ami egy régi kocsmai verekedést juttatott eszébe. Vele szemben a másik is így tett. Mindketten leroskadtak a homokba, tökéletes összhangban. Most még inkább egyedül érezte magát, mint amikor magához tért. Nem értette az egészet.

Feltápászkodott, és egészen közel hajolt a gigantikus tükörhöz. Lágyan, alig észrevehetően hullámzott, olyan volt, mint valami folyadék felszíne. Nem mert hozzáérni, de szomjúsága az elviselhetetlenségig fokozódott. Levette a kalapját, és félig belenyomta a lassan lüktető falba, majd óvatosan kihúzta. A kalap immár használhatatlanná vált fele kihullott a kezéből, a másik feléről pedig sejtelme sem volt, hova tűnhetett. Ekkor valami megszakadt benne; túl sok volt már neki mindez egyetlen napra. És lassú kínok közt sem volt kedve meghalni. Miközben karjait széttárta, és egyenesen előre beledőlt a tükörfalba, utoljára Őrá gondolt. Rá, akit nem láthat már soha többé. A fal, aminek nem tudta, mi lehet a túlsó oldalán, csobbanás nélkül fogadta magába. A kalapot pedig lassan befedte a sivatag kavargó homokja.

2007. május 31.