A vasvilla egyre mélyebben fúrta magát a húsba. Nyomán vérpatakok csörgedeztek a földre. A pillanatnyi csendben egy elhaló nyögés hallatszott, csak hogy utána újból kiélesedjen a szekercék, kaszák, és egyéb szerszámokból készült fegyverek csatazaja. Az emberek egymást ölték, a halottak vérbefagyva hevertek a porban, és számuk egyre csak nőtt, ahogy a csata növekedett.
Most egy ló vágtatott be a harcoló tömegbe, hátán csillogó lemezvértben a lovag sorra fejezte le az ellenséget, mígnem hirtelen egy nyílvessző az oldalába fúródott, és holtan esett alá. Helyén máris gyilkosa állt, de ő sem soká, a lovag halálát vezére bosszulta meg, az íjász hátából mereven állt ki a hosszúkard pengéje. Vérfagyasztó cuppanó hanggal hagyta el a penge a mellkast, csak hogy újabb testbe vágódjon.
Minden egyes vércseppért, ami ki lett ontva a harcmezőn, egy-egy könnycsepp hullott. A király szomorú szemekkel nézte a csatát. Régebben ő is mennyit harcolt! Meg is lett az ára: átokkal sújtották, miszerint újból és újból át kell élnie veszteségeit, látnia kell, hogyan pusztul el minden körülötte.
A kezdeti zűrzavarhoz képest, most átláthatóbb volt a csatatér, hiszen már alig harcolt ott valaki. A viszonylagos csendet halk zizegés törte meg, ahogy valami végigsúrolta a közeli zöld fű tetejét. A király odakapta a fejét, és egy átsuhanó árnyat látott meg. Körbevették, futott át agyán a gondolat. Akárki is nyer, újrakezdődik minden. De még ha ő győzedelmeskedik is, nem fogja tudni megszokni ezt a sok halált.
Körbevették. Ez volt az utolsó gondolata, ahogy térdrerogyott a derűs nyári napsütésben, aztán sötétség.

- Sakk és matt! – visszhangzott a vidám hang a kórteremben. A két öreg egymásranézett, és a vesztes kezetnyújtott a másiknak.
- Gratulálok! És most te leszel a sötéttel.