Egyedül... már megint...
Ez a második este, hogy itthon ülve unalmamban és magányomban egy üveg whiskey és a kedvenc zenéim társaságában relaxálok gyertyafény mellett. A város kihalt, életnek semmi nyoma, az utcákon pár ember sétálgat csak, a tereken sincs semmi élet, eltűntek azok kis bandák akik kint szoktak lenni. Bizony elmúlt a nyár...
Amikor menni akarok valamerre csak úgy bele a nagyvilágba akkor senki nem jön, mert fáradt, vagy valami bajuk mindig van. A barátok akikkel lehetne menni, nincsenek itthon, ők elmentek más, nagyobb városokba egyetemre tanulni, én meg maradtam itthon, a jó öreg Zalaegerszegen. Szeretem, imádom, de kezdem úgy érezni, hogy sokból kimaradtam azzal, hogy itt tanulok tovább és nem máshol, de ez az én döntésem volt. Bár legbelül talán nem is ez zavar, sokkal inkább az, hogy lassan egy éve, hogy úgy igazán boldog voltam hosszabb időre, nem csak órákra vagy jobb esetbe egy-két napra. Mostanában csak a gondok jönnek... anyagi gondok is vannak sokszor, de mivel egyetemen elég hülye az órarendem, ezért nem nagyon tudok melózni se mellette olyat, ami jó lenne. Aztán az autóval is folyton csak a probléma volt mostanában, talán most már vége lesz ennek a sorozatos meghibásodásos korszakának. Az idő pont a hangulatomhoz illik, esős, borongós, se nem rossz, se nem jó. Valahogy én is így vagyok mostanában, sodródok az árral. Ahogy az épp most szóló Kowalsky meg a Vega - Ennyi csak című számában is elhangzik: "Ez is csak egy nap nem a világvége a kedvedet ne törje meg..."