... Peti visszavágyott Londonba. Több mint hat év után már nem érezte magát igazán otthon itthon. Pedig annyi viszontagságon ment keresztül a nulla nyelvtudással kezdve, a rengeteg költözésen, a sok lusta urdu munkatárson keresztül, a ki nem fizetett napokig, hogy érthetetlen, miért akar visszamenni. A szülők nagyon sajnálták, de ha visszavágyik, akkor menjen!
Sára ekkor már Amerikában élt. Nem volt egyedül, hiszen férjhez ment. Az ő szándéka világos volt, de azt nem tudni, hogy a férfi miért állt rá két hét ismeretség után. Bizonyára meg is bánta a döntését, mert két évvel később javasolta, hogy költözzenek szét. Ne váljanak el, de nem akar vele élni tovább. A pénzzel nem lehetett gond, mert Sára elég sokszor hazarepült Budapestre. Ilyenkor ráírt Petire, hogy ha netán ő is itthon lenne, találkozhatnának. Lett volna rá alkalom, de a fiú nem tartotta jó ötletnek. Legutóbbi visszatérése óta jó helye volt Londonban. Egy lány, az ifjúkori baráti társaságból segített. Ideiglenesen szállást biztosított, és beajánlotta a belvárosi munkahelyére baristának, pizza séfnek. Szerette ezt a munkát, még a konyhai kreativitását is kiélhette, tudott pénzt félretenni, jó barátságba került sok munkatársával, az újakat már neki kellett betanítani, élvezte, hogy fontos a cég számára. A magánélete nem nagyon alakult, vagyis sehogy nem alakult. Mondhatnánk inkább magányéletnek. Figurákat festett, épített, maketteket ragasztgatott papírból, és blogot írt két nyelven. Könyvet írt, amit leadott egy kiadónak, de visszadobták, mert nem felelt meg a krimi szabályainak. Átírta. Utazásai közben is írt, de a kiadásig nem jutott el. Munkatársakkal néha piknikezett, beültek sörözni, társasjátékozni. Volt egy magyar asszony barátja Szilvi, akinek családja volt, három majdnem felnőtt gyerekkel, és egy török férjjel. Úgy viszonyult hozzá, mintha a nővére lett volna. Három, négy alkalommal hazautazott, de a többi szabadidejét se unatkozta a városban. Megengedhette magának, hogy utazgasson. Oslo, Berlin, Prága, Antwerpen, Lisszabon, a Bodensee környéke Franciaország, Németország, Svájc, Lichtenstein fele oda-vissza gyalog, szállás közben Ausztriában, majd az egész vissza. Legtöbb alkalommal egyedül.
Elérkezett 2020 márciusa. Repülőjegye volt Magyarországra, de beütött a világjárvány. A kötelező karantén miatt nem mert utazni. Amikor enyhítettek a korlátozáson, elkezdte a szigetet bejárni, még Belfastba is elutazott, ahonnét egy napra kirándult Dublinba. A kirándulás szépséghibája volt, hogy a római pápa is pont akkor járt a városban, így sok volt a korlátozás, lezárás. Tíz év eltelt úgy, hogy nem ismerte a vidéki Angliát. Itt volt az alkalom ezen változtatni. Itt jött képbe Dia, egy magyar lány, de vele is csupán jóbarátok, hűséges útitársak lettek. Néhány útra angolokat is beszervezett. Olyan londoniakat, akik még ki se mozdultak a városból. Dia ismertette meg vele Sara-t, egy tőle 12 évvel fiatalabb angol lányt, aki a szüleinél élt ugyan, de nem volt velük jóban. A saját országát ő sem ismerte. Itt is beigazolódott, hogy akik tanulták a nyelvet, jobban megértik egymást, mintha egyiküknek anyanyelve az angol. Bár Sara állította, hogy minden szavát érti Petinek, de visszafelé voltak nehézségek. Ez persze nem lehet gátja a szerelemnek. Hosszú idő után újra lett társa. Megírta a szüleinek, akik évek óta abban reménykedtek, hogy hazaköltözik. Ez a változás rontott ennek esélyén. Egye fene, csak boldog legyen! Az volt. Ismét párkapcsolatban élt, szerette a munkáját, áldozhatott kedvenc időtöltésének az utazásnak, Sara-t elbűvölte az ismereteivel, amiket örömmel osztott meg vele. Na, de semmi nem tart örökké. A jó dolgok semmiképp. Az angol barátnő fél év után már kifogást keresett, hogy miért nem utazik vele Walesbe. Október végén már megint egyedül vágott neki az útnak. Majd ismét jött egy magányos Karácsony.
Szállásadójával egy lakásban laktak, aki Spanyolországból hazatérve pozitív covid tesztet produkált. Ezért rá is 10 nap karantén várt. A 10 nap december 30-án telt le. Sara már nem akart vele találkozni, de Diával is csak egy rosszkedvű beszélgetésre futotta szilveszteri buli helyett. Délután csetelt az amerikai asszonnyal, korábbi élettársával, akivel ismét kapcsolatot tartott. Csak távkapcsolatot, de mégis volt valaki, akivel megoszthatja rosszkedvét. Elpanaszolta, hogy ismét egyedül van, és nem fog kibírni egyedül még egy telet. Na és mit akarsz csinálni? Megiszok egy üveg vodkát, és kiülök a parkba.
Mindeközben Magyarországon meghalt a nagynénjének a férje pontban az évforduló perceiben. Péter bácsi ezt ugyan nem újságolta el, csak ráírt, hogy volt-e végül szilveszteri buli? Nem kapott rá választ. Harmadikán telefonálással próbálkozott, ami egyébként nem volt szokása. A hívott szám nem kapcsolható. Ha nem, hát nem. Majd jelentkezik a gyerek. A tervek szerint már be kellene mennie dolgozni. Ötödikén eltemették a sógort, de Petiről még semmit nem tudtak. Hatodikán komolyra fordult a keresés. A telefon még mindig süket, de a blogjainak hála, fel lehetett hívni a munkahelyét, meg tudtak nevezni munkatársakat, sikerült elérni Diát. Petiről senki nem tudott semmit. Diára várt a feladat, hogy megkeresse. A nehézséget az okozta, hogy legújabb szálláshelyét nem ismerte. Sara-t kellett megkérdezni, aki járt ott, de a címet nem tudta, csak elmagyarázta, hogyan talál oda. Már este 6 óra volt, amikor odaért, de a kapun nem tudott bejutni. Hívta a rendőrséget. A szülők 11-kor kapták a hírt, hogy megtalálták. A szobájában ült a padlón, hátát az ágynak vetve, mint aki elájult. Az orvos szerint két napja ül ott, talán több.
