Mióta meghallgattam a Children of Distance - Emlékezz Rám 2 című számát, róla álmodom. Vagyis igazából már előző nap is róla álmodtam. Szomorú. Aki nyomon követi a bejegyzéseim, vagy ismer valamennyire, tudja, miről beszélek. A volt menyasszonyomról.

Egyszer arról, hogy újra együtt lehetünk, ott vagyok, egy hasonló házban, de mégsem abban. Mondtam neki, hogy az életem az övé. Azt kérdezi: "adjam vissza"? -Nem. Csak vigyázz rá. A szobája mintha tükörképe lenne. Az ágyon fekve beszélgetünk, megkérdezem, hogy többé nem fogsz elhagyni?: -Ezt még nem tudom megmondani, fél napja, hogy újra megismerkedtünk...Ekkor a mostani barátnőm néz be a szobaajtón, ami amolyan homályosított üveg, nem látom pontosan, de tudjuk jól mindketten ki van a túloldalon. Néz, majd elmegy. Vicces, de a húga és öccse teljesen más, mint aki igazából, máshogy néznek ki. Az anyjával beszéltem pár szót, az apjának köszöntem, ők ugyanolyanok. És ennyi.

A másodikban a negyedikes (középsulis, az sem ma volt, három éve már) osztálytermemben vagyok, ott van, és nagyon készülődik, a húga és öccse is, akik most saját maguknak tűnnek. Ők elmennek. Szintén ágyon fekszünk, féloldalt, kezünkkel fejünket támasztjuk. Kérdezem: hová készülsz? Kissé ingerülten, de egyben félénken válaszol: hozzá. Tudom jól, hogy kiről beszél. Akkor és ott eldöntöttem, hogy bűnhődnie kell, és ez most is ugyanúgy bennem van. Nem rá haragszom, vagyis igen, de sokkal inkább arra, akihez készül. Ugyanúgy hibás, láttam a jeleket, amikor írogatott a képeihez. Megkérdeztem, de még én voltam a hibás, hogy miért vagyok ilyen féltékeny. Én hittem neki. Nem kellett volna. Hinni sem, képzelni sem mertem volna, hogy ilyenre képes lesz. Hisz jegyesek voltunk...

Mindenre pontosan emlékszem. A buszra, amivel mentem, az útra, a házakra, a kerítésekre, díszekre, az autókra, amik álltak a házak előtt, nagyjából mindig, mikor mentem. A falu végére, a házukra, a berendezésre, minden apróságra, az összes emlék, rengeteg, de mind olyan tiszta, mintha ma történt volna. Az első találkozás, szilveszter vele, az első hó, az első együtt töltött éjszaka, még az első csók is, pedig az tényleg nem ma volt.

Mit tehetek? Felejtsem el? Ugyan, láthatjátok, hogy ez nem így működik. Minden apróságot rögtön hozzá tudok rendelni egy emlékhez, ami hozzá fűződik.

Soha nem beszéltük meg a dolgokat. Hogy miért csinálta? Nem tudom. Valószínű ilyen a természete, mikor lehetősége volt rá, azt tette, ami neki jó, nem érdekelte, hogy ezzel egy életet rombol le. A legszomorúbb, hogy ugyanazzal a szöveggel, amit anno nekem mondott. Mikor önbizalom nélkül kapálózott valaki után...

Szomorú, hogy egy ilyen emberről álmodom. De nem ő hiányzik. Hanem minden más. Nyilván belőle is valami, az ami már elveszett, leginkább az. Semmi más.

És ezt másnak nem mondom el. Tudja hát meg mindenki. Sokan nem fogjátok érteni. Nem fogom megmagyarázni. Sokan közületek átéltek hasonlót, sokatoknak sikerült továbblépni. Én azok közé tartozom, akinek (még?) nem. Van a Jimmy Eat World című bandának egy olyan albuma, hogy "Chase this light". Én ezt a fényt kergetem...

Van egy számuk, Pain a címe. Ugyan nem néztem meg a szövegét, de a klip alapján az, amit titkon szeretnék...

Lehet, már sohasem tudom meg. Nincs, ami megnyugtasson, nincs, ami békét hozzon. Nincs megváltás. De akkor mi van? Mi maradt? Szép emlékek, melyek maguk alá temetnek?

Alvin és a mókusok - Elkezdődik a harc

Amit otthonnak hívtál
Már nem a hely,
...
Irigylem, mert
Túl hülye, hogy felfogjon mindent,
A naivnak mennyország, jó volna hinnem!
Én most lennék boldog,
ha nem baj, még éltemben,
Boldognak lássalak,
Ennyi, mit kértem de ...
...
Indulni kéne,
Csak reszketsz itt dadogva.
...
Aminek látszol,
Én is annyit érek,
És rám figyelj b*zd meg,
Ha hozzád beszélek!
...
Ez fájt,
De ne szólj semmit,
Mert ismered a szabályt!
...
Mert folytatni kell!
Mert kinek célja van, hidd el,
Csak az nem bukhat el!