"Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek"
Nagyjából ez az érzés fogott el, akkor, amikor elhatároztam, hogy elkezdek ide is írni. Mert, ha élőben, beszélgetés közben mondanám el valakinek mindazt, ami bennem van, valószínűleg világgá szaladna, vagy ha nem is, minimum kőszoborként odaragadna adott pozíciójához. Mondhatnék olyanokat is, hogy minden összefügg mindennel és végre egy kicsit úgy éreztem, megvilágosodtam. Na de jöjjön a naplóbejegyzés:
*** 2012. 11. 27. ***
14:50
Őrület. Végre el tudom kezdeni leírni azt a rengeteg gondolatot, amit érzem, hogy le kell. Most sikerült csak elkezdenem. Egy nagyon érdekes, nagyon sok, komoly témájú beszélgetésben volt részem délelőtt 11:30-tól egészen délután fél kettőig. Nem szóltam sokat hozzá - bár megtehettem volna -, de annyira lekötött a sok gondolat, és a téma, hogy egyszerűen nem szerettem volna megszakítani semelyik hozzászólást. Persze az sem lett volna illő, ha gondolataim tömkelegét rájuk borítom egyszerre és abból hámozzák ki a számukra szükséges információt. Nagyon gyorsan szeretném ezt most begépelni, mert még emlékszem (talán) a fontosabb elemekre, motívumokra, gondolatokra a beszélgetésből, amiket - úgy gondolom - nagyon nagy kár lenne a feledés homályában veszni hagyni.
Most kicsit időben ugrálni fogok - csak, hogy még érthetetlenebb legyen számotokra ez az írás. Nekem pedig egyszerűbb legyen a gondolati kapcsolatok, összeköttetések alapján visszaemlékezni. Hagytam úgynevezett emlékpontokat a hazautam során, amikre ha vissza tudok emlékezni pontosan, akkor fel fogom tudni idézni az összes fontos emlékemet.
Elköszönök mindenkitől, nagyon örültem, hogy ott lehettem és figyelemmel kísérhettem ezt a remek eszmecserét. Kilépek az ajtókon, segítek, nyitva hagyom a mögöttem jövőnek. Szaladok a buszmegálló felé a sétányon: tudom, hogy 8 perc múlva jön a busz. Közben gondolatok százai cikáznak agyamban. Összefutok azzal a lánnyal, aki tetszik nekem. Vagy talán ennél többet jelent számomra? Nem tudom. Összezavarodok, kezdenek kiesni a fejemből a képzeletbeli építőkockákból felépített gondolatvár darabjai. Megkérdezte, nagy baj-e ha a kung-fu kurzus utolsó óráján nem tud részt venni. Megnyugtattam, hogy nem baj, még a vizsgaidőszakban is tud menni és beíratni jegyet, de biztos, ami biztos, azért kérdezze meg a mestertől. Elköszöntünk egymástól. Sietek tovább a megállóba, még bőven odaértem. Vagy 6 perccel később jött csak a busz. Várakozván a járműre, eszembe jutott a legutolsó téma, amit sajnos nem nagyon hallottam, már mentem el, és zaj is volt. A Tolkien által kiépített világban élő lények, elfek és emberek közötti különbségekről volt szó. A srác, Nimród, elmondta, hogy az elfek azok halhatatlanok, nem sérülnek meg, ám mégsincs meg bennük az, ami az emberekben, hogy hisznek Istenben. Vagy valami ilyesmit hallottam. Közben már felszállok a buszra, egy lány a hátsó négyes üléseknél úgy mozdul, hogy odaférjek mellé - vagy szándékosan, vagy véletlenül. Leülök, azt gondolom - Istenem, add, hogy ne felejtsem el ezt a sok hasznos, okos beszédet, amit 20 perccel ezelőttig hallottam - és egyszercsak rádöbbenek: a felejtés! Ez az én legnagyobb bajom. Ráadásul azt tapasztaltam, hogy valamilyen oknál fogva egy valakihez szóltam gondolatban, valamiféle társat kerestem, aki segít memorizálni. Utánna rájöttem, hogy ehhez az emberek kitaláltak különböző eszközöket, és a legjobb lenne kulcsszavakat, és/vagy tapintható tárgyakat alkalmazni az emlékek megőrzésére. Na és mit csinált az ember még réges-régen? Ugyanezt! Ki mondta neki, pontosabban vezette rá, hogy csinálja meg? A saját tapasztalatai, amiket nehezen tudott még lejegyezni, tehát mások által mesélt történetek.
A közlekedési eszköz közben a Kosztolányihoz ért, emberek leszálltak, felszálltak. Elkezdtem a kezemmel úgy csinálni, mintha gépelném azt, amit gondolok. Ezt egy komoly, japán krimi, pszichológikus thriller animében láttam, mint módszert a hasznos információk bizonyos tekintetben objektív, ám valójában szubjektív eltárolására. Elgondolkoztam, mi lenne, ha fából, akár lécből faragnék magamnak - vagy akár másoknak is - kis szimbólumokat, amiknek különböző formája, illetve felülete, hogy az érintéses információ hozzákapcsolásával mégjobban el tudja tárolni, hozzá tudja kötni az ember a fontos eseményeket, történéseket, beszédet, előadást, bármilyen olyat, amelyet nehezen képes megjegyezni normál esetben. Így nem csak egy-egy rövidebb kulcsszóval tudnánk tömöríteni, hozzákötni - mintha a programozásban használnánk pointereket a memóriában egymáshoz kötve, vagy mintha neuronok lennének összekapcsolva egymással egy agyban - a nagyobb, hosszabb, terjedelmesebb információhalmazt, hanem azt több érzékhez is tudnánk csatolni. Esetleg lehetne még különböző illatuk is. Aztán jött a következő gondolat: ez tulajdonképpen majdnem olyan, mint az állatoknál a klikkerezés, a feltétlen reflexek (pl. nyálelválasztás, éhség) segítségével kialakított feltételes reflexek, idegrögződések, tanulás (megkapjuk a jutalmat, ha megcsináljuk az adott feladatot). Minden egy nagyon egyszerű, primitív dologhoz vezethető vissza. Ekkor kezdtem el nyugtatgatni magamat, és a lehető legegyszerűbb gondolatokra rátereleni az elmémet, hogy minél könnyebben menjen az értelmezés, minél kevesebb ideiglenes memóriaterületet használjak az agyamban.
Naná, hogy ezt követően is egy ehhez köthető gondolat jutott eszembe - amiről szintén szó is volt a beszélgetésen. Az, hogy a meditálás során megpróbáljuk kizárni a lehető legtöbb külső tényezőt a környezetünkből és egy nagyon egyszerű dologra vagy ha lehet a semmire, önmagunkra koncentrálunk. Megpróbálunk nyugodtan, lassan, mély levegőt véve megszűntetni az összes kis nyavalyás gondolati szálat, ami fölösleges, aztán memorizálni a fontosabbakat, hozzákötni valamihez, és azokat is megszűntetni. Végül nem marad más, csak az "én", a legbelső, sötét, koromfekete semmi. Ezeken elmélkedve jutott eszembe, az emberek mindig a legegyszerűbb megoldásra törekszenek, mindig az egyszerűség felé veszik az irányt, úgy, mint a természetben is bármi a gyenge ellenállás felé sodródik.
Közben már a Királyhágó téren találtam magamat. Eszembe jutott a legelső téma. Az emberek akaratáról, egyfajta elmúló szikráról volt szó. Az életbeli példa pedig a mindennapi tevékenységek, ágyból felkelés, elindulás, és ezekhez jövő akaraterő volt. Illetve az, hogy ez nem lesz mindig jelen, és egy idő után belefásulhat az ember a monotonitásba. Mégis meg lehet csinálni, mert hisz az ember.
Szó volt még a párkapcsolati viszonyokról is. A bizalomról. A szeretetről, szerelemről, ragaszkodásról. Nagyon sok érdekes témát feszegettünk - pontosabban ők mondták el a véleményüket, én pedig figyeltem. Bár lenne még időm leírni mindazt, amit ma tanultam náluk, csak sajnos el kell indulnom. Remélem, sort tudok keríteni a leírásukra, és nem felejtem el.
Sziasztok.
