Vakegérke fájlalta, hogy a mesékben, novellákban az angyalok mindig törékenyek, légiesen karcsúak. Megkért, írjak egy olyan történetet, amelyikben az angyalka dundi, neki a dundi angyalkanők tetszenek. Íme Egérke, itt van, neked írtam.
A dundi angyal
Megint semmi forgalom…szomorkodott a lány. Nem volt egy lélek sem a butikban rajta kívül, csak állt az ajtónál, nézte a körút forgatagát. Rengeteg ember – gondolta – csak rohannak esztelenül, mintha mindig sürgős dolguk lenne. Biztos ők a Nagyon Fontos Emberek. De miért szürke minden? Olyan lehangoló. Jó, azt a századfordulós házat szemben felújították, tiszta, szép, de valahogy mégis olyan szürke az egész város. Szürkék a házak, szürke a levegő, szürkék az emberek. Mintha itt senki nem szeretné a színeket. Kis faluja, ahonnan jött, egészen más volt. Mindig sütött nap, úgy emlékszik. A nagyvárosban meg alig süt, de ha süt is, az ő kis boltjába alig jut belőle. Néha ugyan visszatükröződik valamelyik eltévedt napsugártöredék a szemközti ablakokról de az kevés, nagyon kevés.
Még ha a saját butikja lenne. Akkor legalább belül napsárgára festené, nem ilyen hideg fehérre. Na, legyen elég, gondolta. Mindjárt záróra, a tulaj jön a pénzért, alig tud adni neki valamennyit. Lassan állása sem lesz, ha így folytatódik. Nem tudott sokáig szomorkodni, derűs természete győzött rendjére, megtanult örülni a legapróbb dolgoknak is és a mai nap jó nap, ma megint táncóra! Már a gondolatától is bizseregni kezdett, boldog volt, hogy tavasszal összeszedte minden bátorságát és beiratkozott egy tanfolyamra. Igaz, elég furcsán nézett rá a tánctanárnő, biztos az alkatát méregette.- Ne szépítsünk, teltkarcsú vagyok. Jó, mondjuk ki : a mai anorexiás modellekhez képest kövér. De szeretek táncolni! Szeretnék egy közösséghez tartozni! Nem akarok versenyző lenni, csak mozogni, mozogni, táncolni a zenére, ahogy otthon szoktam. Adjon esélyt, majd bizonyítok! - gondolta magában. Naná, hogy ad esélyt, a díjat én is éppúgy kifizetem, mint bárki más.
Elkezdődtek az órák, csajok, srácok vegyesen, voltak páran idősebbek is. Sokan jöttek egyedül, de sikerült párba rendeződniük egy idő után. Dundinknak egy kellemes, ötvenes úr jutott, udvarias, kedves, ügyes mozgású. Ő is a társaság kedvéért járt, özvegy volt, lelke telve még feleségével, az együtt töltött rengeteg évvel, olyan jó volt, hogy pillanatokra félre tudta tenni a fájdalmat. Megható volt, ahogy igyekezett dundink kedvében járni, bókolt, szerette volna elhitetni a lánnyal, hogy szép, hogy kedves és vonzó, hogy jól táncol és azt már nem vallotta be, hogy neki nagyon tetszik. Hogy eszébe jut táncórán kívül is, hogy többet gondol rá, mint illene.
A lány egyre többet gyakorolt, egyre jobban táncolt. Jó ritmusérzéke volt, ösztönösen érezte a zenét, a mozgást, már nem szégyellte telt idomait, sokszor még a ruháit is ledobta magáról, úgy pörgött-forgott a tükör előtt otthon, hiszen május volt és jó idő, a szerelem hónapja, őt is elöntötte gyakran a vágy. Táncpartnere azt tanította neki, hogy szeresse magát, szeresse és fogadja el a testét és ő kezdte magát más szemmel nézni, mint korábban. Észrevette mellei gömbölyűségét és keménységét, szeretettel simogatta meg széles, ringó csípőjét, erős combjai sosem fáradtak el, hajlékony derekában öröm volt gyönyörködni. Rubensi idomok – nevetett a tükörképére egyre gyakrabban.
Május végére jelmezbállal összeboronált vizsgát rendezett az iskola. Lázasan folyt a sugdolózás, tervezgetés, dundink is lelkesen készülődött, nem tudta eldönteni, milyen jelmezt válasszon. Még erősen élt benne a megszokott eltakarni vágyás, mindenből jó nagyot, jó bő legyen, hogy elbújhasson, mint egy kis egérke, aki megül a ruha zsebében. Meg is osztotta vívódásait táncpartnerével. Nem, nem - ingatta fejét határozottan a férfi. Olyan jelmezt válassz, ami igazán illik hozzád, Angyalom – így hívta a lányt. Angyalkámnak, Angyalomnak. Felnevetett a lány- jó, akkor angyal leszek! Felcsillant a férfi szeme – Ez az! Az én Angyalkám!
Hangosan nevettek, a lány nem gondolta komolyan, de látta, hogy a férfi igen. Hiszen játék az egész, csak egy jelmezbál – álmodozta tovább a dolgot otthon, este az ágyában elalvás előtt. És döntött.
A nagy napon aztán izgatottan nyüzsgött mindenki az öltözőben. Volt ott minden. Hercegek, koldusok, rikkancsok és kalaposlányok, mazsorettek és hippik, de egy, csak egy angyal volt közöttük. A mi dundi lányunk, hosszú, áttetsző fehér ruhában. Bő ujjai voltak a ruhájának, ha felemelte a karját, olyan volt, mintha szárnyai lettek volna, mint az igazi angyaloknak. Hosszú barna haját loknikba formázta a fodrász, jól állt kedves arcához. A lelke, az az érzékeny kis lelke telve volt szeretettel, boldogsággal, mint még soha, érezte hogy szép, és a dundiság, a régebben feleslegesnek ítélt kilók sem számítottak már mert tudta, hogy van ott vele szemben valaki, aki szépnek látja, a legszebbnek mind közül. Aki tárt karokkal várja, hogy odaérjen hozzá, hogy átölelhesse és elmondhassa neki, hogy nincs a világon szebb és jobb ember, mint az ő dundi angyalkája.
Boldogok voltak mind a ketten. A lány is elfeledte azt, hogy a férfi idősebb nála, semmi más nem számított, csak a szeretet. Megtanulták egymástól, hogy a szépség ott van mindenkiben. Ott bujkál valahol mélyen és nem kell hozzá más, csak a szerető szempár, a szeretet, amivel nézik, hogy megszülessen és tündökölni kezdjen.
