Nem ritka dolog, haza ugrok kéthetente. Nem is nagy táv, 50km... De ez a mai eddig érdekes. Buszig minden oké, 6perc a vonatig, erre természetesen elöttem áll a napi $#%&, aki 3 percel a vonat indulás elött kér számlát.

Semmi vész, másik sorból hamarabb szabadultam, ahol 5. voltam. Felszállok, hely sehol, balatonra megy mindenki ezerrel gondolom. Bandukolok vonat végéig, lett egy majdnem üres fülke. Juhú fasza minden!... ...egészen addig, amíg egy hajléktalanra hasonló figura rá nem talál szintén a fülkémre. Ablak mellett ültem, ami le van húzva, így ez megoldva. Ekkor úgy voltam vele, hogy ennél csak jobb lesz. Addig amíg nem jött a kalaj. Mert emberünk volt az, aki anno másfél év boldogság után elcsábította (akkori) életem szerelmét... (tudjátok, a tipikus gimis szerelem, kéz a kézben szünetekben, vele volt azelső, ésatöbb) Több se kellett, forogtam a leányzón, majd követte a többi és az eltelt évek elemzése.

A hajléktalan leszállt szoboszlón, biztos megy fürdőbe. Felszállt helyette egy pár, a nőci akkurátusan nekiállt seperni a szemben levő ülőhelyeket. Ezzel nem is lenne gáz, csakhogy a szutyuk az én lábamra seprül. Már csak egy megállóhely, remélem odaérek...

(bocs az esetleges hibákért telón írtam...)