Nehezen vált igazán népszerűvé a RE7: Biohazard (Ethan első kalandja Louisiana-ban), nekem sem tetszett különösebben (viszont a RE3 remake-kel sokkal kevesebb bajom volt/van, mint amennyi kritikát a játék kapott online).
Csak többszöri nekifutásra sikerült végre egyszer be is fejezni, és a teljes képet megismerve sem voltam elragadtatva az élménytől, amit adott. Talán ha egyszer játszottam még ki pár évvel később, talán pont a közeledő folytatás híre kapcsán.
A Village-t már egy sokkal jobb alkotásnak tartom (és történetben is sok mindent helyrerak az egyébként közben elég népszerűvé vált RE7-tel kapcsolatban is), miközben sikerült visszatalálni a kicsit talán szerintem elveszett útra, amitől a RE annyira jól működik.
Nem muszáj mindig mindent újra feltalálni.
Hirdetés
Ettől függetlenül az RE2 és RE4 (remake) továbbra is etalonok nálam, utóbbiban picit talán lehetett volna több 'túlélő' meg 'horror' elem egy Túlélő Horror franchise elemeként, Ashley rövid fejezete viszont nagyon bejött, és a játékhoz kiadott Separate ways DLC pedig talán végképp felteszi a koronát erre a részre, már csak közönségkedvenc főszereplője kapcsán is.
No és akkor elkezdtek jönni az infók a RE9: Requiem-ről, Grace Ashcroft karakteréről, jöttek a Hollywood-i előzetesekben is unalomig ismételt, hatásvadász szlogenek, mint pl. 'you're special', meg 'this is your DES-TA-NEEEEY' (c. Darth Vader), és nem tudtam nem elhúzni a számat, hogy na, újabb tini(nek látszó), kiválasztott - jellegű, girl boss karakter jön fontossági-komplexussal, ez kellet a Resident Evil-nek is tényleg, elvégre "pusztán" 4-5 olyan, bármikor előhúzható, ikonikus női karaktert adott nekünk a franchise az elmúlt 25 évben, akik közül bármelyik főszereplésének baromira örült volna a mélyen tisztelt nagyérdemű).
Aztán később jó érzékkel, jó időpontban megvillantották Leon-t is (a RE9 pre-launch marketingje egyébként tanítani valóan etalon volt az ipar számára), és a megjelent játék is kifejezetten jó review-kat kapott, nehéz is volt spoilermentes kontentet találni róla.
Végül beruháztam, lehúztam a redőnyt az ablakaimon, rátoltam a ringlit a bejárató ajtóra, lekapcsoltam a lámpákat, telepítettem, és had szóljon.
És atyaúristen, mekkorát üt ez a játék.
Long-term rajongóknak mindenképpen.
A Grace-t övező félelmek hamar elpárologtak, élvezetes és átélhető szegmenseket kapott, jó értelemben borzongató horror jelenetekkel, rengeteg ki nem mondott és le sem írt apró utalással, ami szépen keretezi, hogy mi miért is történik.
Ugyanakkor ő nemcsak egyszerűen saját sztorija miatt van a játékban, hanem az egész játék érzelmi töltöttségét hivatott rögtön az elején definiálni.
Pillanatok alatt megismerjük a múltjából cipelt traumáit, csakhogy aztán újakon 'küldjük' át szerencsétlent, olyan dolgokat kell így aztán átélnie, mint amilyenek emlékeitől a sorozat veterán karakterei év(tized)ek óta szenvednek.
Így aztán saját motivációi, traumái és lelkiismeret furdalása nagyon hamar helyezik kontextusba a jelen és a múlt történéseit úgy, hogy egyértelmű legyen, miről is lesz szó a Requiem-ben - nem biztos, hogy értem, miért kellett ezért új karaktert bevezetni/behozni, de mindegy, mert működik - talán az öregedő Resident Evil cast helyett a Capcom már a jövőre koncentrál?
Mellette az öreg Leon S. Kennedy hozza, amit kell, amiért egyszerre szeretjük és mosolygunk rajta, de a rosszfiúk viszont lehettek volna kicsit jobban kidolgozottabbak, vagy valami - úgy tűnik, tényleg megy már a sorozat olyan rég óta, hogy nehéz újat, egyedit alkotni anélkül, hogy ne vetnék el abszolút a sulykot a tétek kapcsán, de ebből az óvatoskodásból - talán kényszerűségből - az lesz, hogy szó szerint egymás másolatai lesznek az aktuálisan leölni való főnik (ami egyébtkéng pont így kimondva el is hangzik a játékban).
Na, annyi baj legyen, nagy gond azért nincs.
Anyway, ha minden mást félrerakunk, önmagában a játék egy bazinagy szerelmes levél a RE2-nek (és annak sikerének), tokkal vonóval.
Elképesztő mértékű a nosztalgia, de sosem tűnik mesterkéltnek, mindennek súlya és narratív relevanciája van (bár szokás szerint megint tekertek egyet a sztorin, újabb összeesküvés elmélettel írva át az ok-okozati viszonyokat egészen a '98-as eseményekig visszamenőleg).
Külön kitérnék a mániákus figyelemre a részletek kapcsán, komolyan, nemcsak nüansznyi, de logikus különbségek armadája fedezhető fel attól függően, hogy melyik karakter épp mikor mit és hogyan csinál, de az is, hogy akárhova nézel, szinte mindig látsz valamit, amire csak másodszor is rápillantva jössz rá, hogy nem véletlen van pont az, pont ott, pont úgy, miközben természetesen easter egg-ek hada is a teríték részét képezi.
A játék eleje is nagy homage a RE2-nek, hasonló élmény felfedezni a fejezetnek otthont adó, minden sarkában újabb potenciális borzalmat rejtő intézetet, mint amilyen korábban volt az RCPD-t és közel hibátlan az eredmény, később pedig tényleg a RE4 legnagyobb erősségeit felvonultatva lehet irtani az ellent, ikonikus hőssel (ikonikus, cringe egysorosaival), ikonikus helyszíneken, ami nettó négyzetre emeli a szegmens élvezeti értékét is (még úgy is, hogy a játék egy pontján a pacing egy kicsit szenved a szokatlanul nagy és nyílt bejárható területtől, ez nem tudom, hogy jó irány-e. Az utolsó, ami az RE szériának kell, az az open world setting, pedig úgy tűnik, sajnos arrafelé tartanak Capcom-éknál is. Úgy látszik, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb majdnem az összes megjelenő AAA cím a PS sikerjátékok receptjét kövesse, csak épp ettől az összes játék olyan, mintha ugyanazt az egyet játszanád, csak más skin pack-kal.
És persze szokás szerint a befejezés rengeteg kérdést hagy a levegőben, egy bizonyos Wong kisasszony hiánya(?) pedig egy látszólag érthetetlen kihagyott ziccer elsőre, bár azóta egyre több az egyre meggyőzőbb jel és utalás arra, akár egyenesen a készítőktől is, hogy ez pár hónapon belül kijavításra kerül 
.
Na, és amiért írhatnékom lett róla:
Én az elmúlt 10 évben összesen két játékot rendeltem elő: a Mass Effect - Andromedát és a Cyberpunk 2077-et; előbbit az eredeti trilógia örökös és hű rajongójaként, utóbbit pedig a gyerekkoromat abszolút átitatott William Gibson, Mike Pondsmith és a Wachowski testvérpár transzhumanizmust feldolgozó alkotásai/művei/szerepjátékai szeretete miatt.
És aki emlékszik ezeknek a játékoknak a startjára, az tudja, mekkora pofára esés volt mindkét cím (függetlenül attól mennyit és hogyan javultak azóta).
Egy életre elvették a kedvem az előrendelésektől, és tudatosan neveltem át magam arra, hogy többé soha semmilyen hype-nak nem szabad felülni - jó, szép-szép, de hiszem, ha játszom;
És azóta csak kész játékért vagyok hajlandó fizetni is, az előrendeléshez adott bónusz mütyürt meg kenje a hajára az összes kiadó.
A RE Requiem-et viszont elő lehetett volna rendelni, mert tényleg zseniális.
Nem tudom, mikor tetszett ennyire játék utoljára, adta gyakorlatilag pont azt, amit vártam tőle, miközben valahogy távol tud maradni modern kultúránk összes társadalmi trendjének egyre agresszívabb, elkerülhetetlen integrációjától is.
Mindezt úgy, hogy kifejezetten jól optimalizált, simán és szépen fut magas beállítások mellett is frame gen nélkül (pedig az én PC-m nem annyira erőgép már, főleg VGA fronton), talán egyszer, ha kidobott a játék egy hibával, amit többeknél is olvastam online, hogy elő-előfordul (~VGA memory leak, kidob azzal, hogy 'device removed', Jedi Survivor produkált hasonlót pár éve).
Szóval ha épp gondolkozol rajta, megéri-e, jó-e, akkor mindkét kérdésre két bazinagy igen a válasz.
Becsszó.
