Szeged, 2009.06.09. , egy leköszönt csapatkapitány feljegyzései...

15:00 körül jár, a csarnokban már labdák pattognak. A meccslabda is. A nézők gyűlnek, és jó barátok, jó tanárok fogadnak. Hazatértem.

Az idei szezon számunkra, a "6. korcsoport" számára nem sikerült túl jól. Mivel kedvenc edzőnk és tesitanárunk Ausztrália vendégszeretetét élvezte több ideig, mint a tanév fele, így nem neveztünk a diákolimpiára, ahol végre nagy esélyünk lett volna a döntőbe kerülésre is, sőt, más kupákon sem voltunk, csupán a "Karácsony-kupán" Gyomaendrődön. Ezt meg is nyertük, bár az első meccsen elég halványan játszottunk, a másodikra (2 meccses volt a kupa...) felszívtuk magunkat, köszönhetően Peti barátomnak és jómagamnak, egymás gólpasszaiból pár perc alatt 10-12 pontot ültettünk az ellenfél gyűrűjébe, amivel eldőlt a meccs. A diadal után pedig én, mint a megválasztott csapatkapitány átvehettem a kupát Gyomaendrőd polgármesterétől.
Egy meccses edzősködésem az 5. korcsoport felett, a gyomai győzelem, és még inkább a felejthetetlen buszút, melyben drága igazgatónkat és kedvenc tanárainkat is fel-fel emlegettük egymásnak poénosabbnál poénosabb történetekben, s a végén a hideg zuhany, mikor megtudtuk hogy mindezt a kísérő tanárnőnk is hallotta... ("...nagyon jól szórakoztam a kosarasok történetein...") örök emlékek maradnak. De az a bizonyos 9.-e, ez a keddi nap a júniusi melegben talán mind felé emelkedik.

A szegedi Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium tornacsarnokában készül a nagy meccs. A régóta szervezett tanár-diák erőpróba. Szombaton még matek emelt érettségin vettem részt, de annak az izgalmai eltörpültek e mellett. Lökött vagyok? Talán, de ez egy olyan érzés, amit csak az élhet át, akinek mindene a sport. Mint én.

Belépek a terembe, a nézőtéren már elég sokan üldögélnek, a pályán pedig Oli fut felém, a csapat legjobb centere. Pacsi, majd a többiekkel is, s már az átöltözés alatt is éreztem, hogy itt valami nagy dolog fog ma történni. Természetesen nem indulhatott ez sem gond nélkül, először is nem találtam a kiadott mezek között a 10est, amiben 3 éven át játszottam. (Elsőben még 8as voltam. ) Egyetlen mez maradt a kezemben, és láss csodát, épp a 10es volt az. Jel. Aztán persze nem volt meg a kezdőcsapat. A negyedikes évfolyamtársak sehol sem voltak, már épp a 3 helyes módosítást terveztem mikor Doma betoppant, redukálva 2-re a betöltetlen helyek számát. Egy kis fotózkodás, csapatfotók, taps a csapatoknak, majd pedig kiállt a kezdő 5ös: Oli, Marci, Dani, Doma és én. Feldobás készül, Oli pedig átadja a helyét nekem. Ekkor még az osztályfőnökömmel, Blazóval álltam szemben, de amint meglátta Barok tanár úr, Szeged korszakos legjobb sportkommentátora, a Ságvári egyik legjobb tesitanára és nem mellesleg az én "Pista bácsim", aki úszni tanított, hogy én ugrok, félrelökte Blazót. A bíró, Ürmi barátom, aki épp azért nem játszhat mert az én lábamra lépett és részleges szalagszakadása lett, készül a sípjába fújni.

Sípszó. Ugrás, és elütöm a labdát. 5-6 másodperc múlva már újra az enyém volt, a 3as vonalán, a periméteren. Egy 1-2-es combo guardnak (magyarul ilyen dobóhátvéd lennék aki szükség szerűen irányítani is tud, de szeret a szélekről dobálni) ezt be kell tudni vágni. Shot. Sink. 3-0 ide. A közönség nagy tapssal köszönti a kosaramat. Ekkor kerültem én teljesen pszichoszomatikus állapotba. A kosárlabda a mindenem. Egy ilyen kezdés után... a tanárok ellen... innentől ember legyen aki megállítson, gondoltam. Elszórtam 4 dobást, mind balszerencséből ugyan, de kipördült a gyűrűből. Az előzőlegesen megbeszélt taktikánk szerint, hogy mindenki tudjon játszani, én ültem volna a 2. negyedben. Csak 3 perc telt el a második negyedből, amikor Marci megkért, hogy menjek vissza... így ki fogunk kapni. Abban az állapotban, ez... visszamentem, azonban pontban már nem, csak gólpasszban tudtam hozzátenni a játékhoz. Félidőben 3 pontos különbség oda.

Indul a második félidő, Dougnak, a lektornak pedig kifordul a bokája. Mentő jött érte, de a meccsnek folytatódnia kell. A különbség most -2, valamit tenni kell. Megkapom Dani passzát pár lépéssel a 3as vonalán belül, dobás, bent van. Az eredmény pedig egál! A következő támadások nem hoztak kosarat, s a harmadik negyed már a vége felé jár, mikor Dani meglát a periméteren, jobb oldalt. Velem szemben Tubi, alias Mr. Ausztrália, de tehetetlen. Eldobtam, és pont. Méghozzá 3! A negyed végére megfordítottuk az állást, a különbség most +3!

A mindent eldöntő negyedik negyed következik. Ismét végig a pályán vagyok, eddig 8 ponttal. Azonban ekkor kell az ágyúknak elsülni. Egy védekezési hibámból pontot kapunk. Éreztem hogy javítanom kell. Megkapom a labdát, a jobb szélre futok, velem szemben egyik fizika tanárunk, Tóth Karesz. Lábközött oda-vissza, indulás balra majd gyors visszahúzás, ugrás, tökéletes dobás. Csont nélkül. Egy támadásra rá bal felül viszem be a lasztit a büntető vonalig, ahol is jutott egy kis szabad tér, tempódobás, én pedig ilyenkor büntetni szoktam. Ismét pont. A különbség +6!
Azonban gyorsan olvadt, s +2-nél kellett cselekednem. A következő támadáskor a félpályán kapom a labdát, ismét jobb szélre viszem, velem szemben Tubi, gyors crossover, ugrás... shot, sink. Csont nélkül. Teljes mámor, azt hiszem bekattantam. A mellkasomat vertem miközben kaptam pár pacsit. Megnyertük. Éreztem. Nekem pedig sűrűn van igazam, még úgy is, hogy időn túli büntetőt kaptak, kettőt, a különbség pedig +2 volt csak számunkra. De nem dobta be az elsőt. A DIÁKCSAPAT GYŐZÖTT! A nézők tapsolnak, meccs közben is hallottam pár "Hajrá Pepó Mester!" kiáltást, ekkor is. A meccs után minden tanárral kezet fogtunk, Tóth Karesz ennyit fűzött a teljesítményemhez: "Te voltál a legjobb kicsi!". Blazó is gratulált: "Pepó Mester, jól játszott". Teljes örömmámor, felszaladtam a nézőtérre pár meleg gratulációt fogadva közben barátnőmhöz, pár pusziért. Nem tudom, hogy magamnál voltam-e. Nekem ez ennyit jelentett. Ez a 14 pont, és a meccs legjobbjának lenni ezt jelenti.

A meccs után öltözünk, örömittasan, természetesen Tubi nem hagyta a vereséget annyiban, leszögezte hogy ő ugyan "kitagad" ha így bedobálok mindent ellenük. Azonban itt az öltözőben olyan dolog történt, amiről nem is álmodtam volna. Levi, aki mögöttem talán a második legtöbbet szórta, megkérdezte, hogy tudok-e várni 20 percet. Mert hogy ők ajándékkal készültek számomra. Nekem. Ajándék. A búcsúzó kapitánynak, a búcsúmeccse után. Alig hittem el. Az ajándékot bár nem ott kaptam meg, hanem már egy vendéglátóipari egység szolgáltatásait élvezve, de az élmény felejthetetlen:
Mivel nem tudták visszavonultatni a Ságvári 10esét, az én tiszteletemre, ezért visszavonultattak nekem egy saját, külön, 3as mezt. Ságvári embléma, a hátulján: "Retired Jersey", a 3as, és Charles Barkley örök mondása: "The only difference between a good shot and a bad shot is if it goes in or not.". Az események hatása alatt vagyok azóta is.

Ez egy olyan búcsú volt, amiről mindig is álmodtam. Köszönöm Ságvári, köszönöm fiúk! Jövőre valószínűleg Pestről ugyan, de még visszatérek, hazatérek párszor!