Sellaronda Hero - Európa egyik legkeményebb MTB maraton versenye, Olaszországban a Dolomitokban rendezik. Már másodszorra mentem le erre a versenyre, a tavalyi beszámolót itt elolvashatjátok.

Idén sajnos fele annyit sem tudtam edzeni, mint tavaly, ezen felül még néhány kilóval nehezebb is lettem, tehát hátrányból indultam, így bíztam a jó időben és hogy elkerül a technika ördöge, tavaly egyik sem kímélt minket, legalábbis ezt hittem a versenyig.
Azt tudni érdemes, hogy a falu, ahonnan indul a verseny, 1500 méteren van, a pálya pedig 2350 méter magasan is megy. Emiatt fontos az időjárás, jó tudni az, hogy mi várható, szerencsénkre egész hétre jó időt mondtak, a verseny napjára is napos, kicsit felhős, meleg (20-25 fok) időt jósoltak, 0% eséllyel záporra, zivatarra. Ennek megfelelően választottam ki a megfelelő ruházatot (rövid nadrág, rövid ujjú mez). A hideget elég jól bírom, inkább kicsit fázok a 10 fokban, minthogy vigyek magammal egy szélmellényt.

A verseny 8:45-kor indult, az első hegyet minden probléma nélkül leküzdöttem, szép idő volt, jó kezdet (tavallyal ellentétben). Lefelé egy-két helyen majdnem volt zakó, mert rám húztak, de időben reagáltam rá és nem lett baj, de azért megijedtem, erre is csak az olaszok képesek, itthoni maratonokon ilyen nem szokott lenni... Az első faluban volt a frissítő, holott az internetes térképen az első hegy tetejét írták, de később kiderült, téveset tettek fel, így egyik frissítőpont sem volt a helyén.

Indulás a második hegynek, nyugisabb tempóban, sok van még hátra, élvezni kell a tájat is. A csúcs utáni lejtőben voltak kisebb emelkedők, ezeknél sajnos kijött az edzetlenségem, begörcsölt mindkét combom, de kis pihenés után továbbálltam. A második frissítő után volt egy látszólag veszélytelen rész, két aszfaltos parkoló között volt egy rövid füves sáv és gyakorlatilag egy fél-egy méter közötti letörés. Ezt nem jelezte semmi, úgy tűnt, hogy simán le lehet rajta gurulni, de annál meredekebb volt. Gondoltam nem megyek bele 50-el, mert ott állt egy mentőautó és hordágyon egy bringás, 30 körül mehettem át rajta, de így is majdnem hatalmasat zakóztam... Köszi a szervezőknek (később kiderült, előttem még nem egy embert vittek el onnan a mentők, ennek ellenére egy táblát, vagy egy embert nem állítottak volna oda, aki figyelmeztetne a veszélyre).

Harmadik hegy a mumus, 1000 méter szintkülönbség van benne 8.5 km-en úgy, hogy van benne sík is meg leejtő. Ahol felfele kell menni, ott jó esetben a legkönnyebb áttételben lehet menni, így kezdődött az eleje 15-20% közötti emelkedővel. Aztán jött a kemény része, 20-30% közötti emelkedő, 2km-en keresztül, laza köves talajon, tolni is nehéz volt. Sajnos ezen a részen újra begörcsölt a lábam, ezúttal többet kellett pihennem, hogy egyáltalán el tudjak indulni gyalog, de aztán végül sok-sok tolás után felértem, 2350 méter magasra, hát itt még mondhatni fehér volt a táj

Lefelé találkoztam 2 méteres hófalakkal is, ennek ellenére csak kicsit fáztam (pedig 10 foknál biztos nem volt melegebb). Majd jött egy egynyomsávos single trail, ami vagy saras, vagy havas volt, nehéz volt haladni rajta. Kezdett borulni az ég, majd idővel elkezdett szakadni az eső, végül a leejtő maradék részét ösvények helyett patakokban tettem meg, pedig a végére elállt az eső, kisütött a nap

Az utolsó hegy: fáradtan nekikezdtem, de felfelé egyre jobban kezdtem érezni magamat, a 15-20% közötti emelkedő ellenére se éreztem volna, hogy újra görcsölni akarna a combom. Felfelé haladva újra borulni kezdett, majd iszonyatos mennydörgésre lettem figyelmes. Küzdött egymással a hegy és a felhő, amibe én inkább nem akartam belefolyni, csak hát épp arra vezetett a pálya. Eleredt az eső, majd jött egy gyönyörű völgy.

Itt már szakadt, egyre zordabbak lettek a körülmények. Lement 0 fokra a hőmérséklet, az esővíz befolyt a szememhez, iszonyatosan mart (gondolom a kicsapódott sót mosta be), alig láttam valamit, sokszor csukott szemmel is, de haladtam. Majd elkezdett szakadni a jég is, ekkor kénytelen voltam berohanni egy ház erkélye alá, nem bírtam már, a karomon, a délelőtt leégett bőrömnek verődtek a borsónyi jégszemek, tényleg mintha tűvel szurkáltak volna. Vártam, hogy elálljon a jég, majd arra, hogy süssön ki a nap, hisz ez csak egy zivatar jön-megy. De itt nem, jött újra a jég, már másodszor. Egy helyben állás miatt egyre jobban fázni kezdtem, ráadásul csurom vizes voltam, száraz ruháról meg nem is álmodhattam. Elállt a jég, az eső is már csak kicsit esett, a völgy tulsó végében pedig már a kék eget is megpillantottam, el kell indulnom. Pár perccel az elindulás után újra jött a jég, az eső és minden jó, de én csak toltam fölfelé, nem érdekelt már nagyon semmi. Végül ezen az emelkedőn összesen 5 (azaz öt) különböző alkalommal vert el a jég, erre nem lehet mit mondani, le akart dobni a hegy, nem akarta, hogy ott legyek. Ennek a hegynek a tetején volt egy frissítőpont, lassan, de odaértem. Sok tanácstalan versenyzőt láttam, egy részük már remegett, senki sem bírta jól ezt az extrém időjárást, jöttek is buszokkal a hegyimentők, vittek le mindenkit a hegyről, nem engedtek tovább senkit, a versenyt is lezárták itt már. Én sem akartam már tovább menni, inkább beültem a Transporterbe, csak újra érezzem a kezeimet.

Szerencsére nem lett komolyabb probléma, így visszatekintve már csak egy jó kaland, ott viszont kemény küzdelem volt az elemekkel és önmagammal. 0 fok, eső, jég, nyári ruházatban nem túl kellemes, de igazából majdnem mindegy, milyen ruhát vittem volna magammal, ilyen zivatarban szinten minden átázik.

Egy kis adalék, ugye a verseny szombaton (06.22.) volt, most hétfőre a faluban leesett a hó, így nyár közepén

A képek vegyesen vannak, a rossz minőségűeket verseny közben, telefonnal készítettem, a Sportograf feliratúakat külföldi cég készítette rólam, a maradékot pedig egy túrán csináltam normális fényképezővel.

Még több fotó tőlem.