Pistikét is anya szülte, ha nem is anyaszült meztelenül. Szép gyermek volt, szülők szeme fénye, nem az orvos sírt fel először, hál istennek. A család nem volt gazdag, de a szegénység árnya sem vetült rájuk soha - nem is hallotta azt a mondatot, amikor bevásárlókocsi hátuljába ültetve tologatták az üzletben, hogy "nem kicsikém, ezt nem vesszük meg, nincs rá pénzünk". Persze nem dobálhatott be mindent csak úgy, azért meg kellett nevelni, nem lehet telhetetlen nagy korára. Ha valamit megfogott, kérdezték, hogy miért kell az? Nem elég a másik amit korábban vettél? Nem jó? Ez jobb? Melyik kell, jól gondold meg! Apa azt mondja, hallgass az anyura, tudja mit mond, igaza van. Anya azt mondja, hallgass az apura, tudja mit mond, igaza van.

A dackorszak jött, nem volt vészes, a sok szeretet (hiába, az egykeség) és persze a gondos nevelés hatására el is múlt gyorsan. Legalábbis a felszínen. Inkább csak alacsony lángon égett, mint a kisnyugdíjas gázpalackjának utolsó vizes molekuláin a vasárnapi csirkefarhát. Sose hallotta azt, hogy nincs igazad - csak azt hallotta, hogy éppen kinek van. Nem kellett sok, megtalálta a maga igazát is, felvette tanult viselkedésmintát.

Az első X után nem sokkal jöttek a hormonok, megnyílt a világ, haverok, bulik, lányok. Mindig beszélt, mindig. Kedves volt mindenkihez, előre köszönt, mosolygós arccal fogott kezet, még ha nem is nézett a másik szemébe vagy szorította meg rendesen. A tenyere persze lefelé mutatott ilyenkor, mindig. Nem sok emberrel volt baja - akikkel néha mégis, azok keményfejű, műveletlen bunkók voltak, olcsó dolgokért voltak oda, legtöbbször úgy kezdték a mondatukat, hogy "Mégis mit képzelsz, ki vagy te?". Nem értette őket, pedig ő mosolyogva nyújtotta a jobbját, amikor bemutatkoztak. A többiekkel jóba volt. Mindenkihez volt jó szava, megmondta, mit hogy csináljon, hogy lesz jobb. Jajj, hagyjad azt, nem ér annyit, csináld így, így jó lesz, így helyes. Megtanulta, hogy ha logikus érvekkel alátámasztja amit mond, az igazát, akkor azt teszik amit szeretne. Jó volt látni, hogy fejlesztette a jellemeket maga körül, jó barátokat választott. Figyeltek rá, meghallgatták őt. Persze nem voltak túl sokan, akik valóban kitartottak mellette - a háta mögött súgtak róla eleget. "Mégis mit képzel ez..."

Szerette a társasági életet. Szóban is, írásban is. Írásban főleg, sokkal választékosabban fogalmazott, volt ideje utánakeresni dolgoknak, nem érthették váratlan meglepetések. Igaza volt, mindig igaza volt. Bárki bármit mondott, tudott rá a maga fölényesen kioktató, de mégis annyira csavart, egy csúnya szót nem használó modorában válaszolni. Ha valamit mégse tudott volna a maga javára fordítani, lepöccintette azzal, hogy érdektelen, el se olvasta.

Bezzeg a nőügyek. Nem volt rosszképű, adott is magára. Megkapta, akit meg akart, ledumálta a csajokról a bugyit - a határozottság volt úgyis a lényeg. Rendben is ment az élete - soha nem ütötték meg, mindig elkerülte valahogy a bajt. Néha a szerencse, néha a diplomáciai érzék kellett hozzá.

Terveit nem adta fel, diplomata lett, sorozatosan meghosszabbított szolgálati idejét töltötte Brazíliában, Japánban, Ausztráliában, megfordult ott, ahol megakart. Nem tört magas rangra, csak olyan személy volt, aki számított valamit. Egy tucat év múltán megtelt. Hazament, a szülei várták. A régi szoba, a régi bútorokkal. Ennek változnia kell. Volt pénze - vett lakást. De borzasztó volt egyedül. Nem volt jó érzés úgy hazamenni, hogy nem várta senki. Vett egy kutyát. Sok volt, kirakta két hét után az autópálya mellett.

Lányok? Voltak. Kapcsolatok? Azok is. De bárhogy igyekezett, pár hét, pár hónap után mindenek vége szakadt. "Mégis mit képzelsz magadról?" Nem értette. Visszakérdezett, hogy miért? Miben nem volt igaza? Nem értette, hogy ekkor miért csak elképedt fejcsóválás majd faképnél hagyás volt a válasz. Talán most először megsejtette az igazságot: üresnek érezte magát. El is hessegette a gondolatot, hogy ugyan már.

Történt eztán sok minden. Volt gyereke, felesége. Unokája is.

Mégis egyedül halt meg.

Pedig igaza volt.

Mindig.