Látom a szemedben, hogy te is tudod. Nincs már sok idő. Pontosabban: nincs már sok időd.

Nem ismerlek, te se ismersz engem. Pedig kéne, nagyon, a legmélyebben, legőszintébben. Ez már soha nem fog megtörténni. Tudom, hogy fáj, ki pedig nem mondod ki. Jobban fáj, mint ahogy a kaszás szorítja egyre jobban a torkodon a láncot. Ó, annál sokkal jobban, mert erről te tehetsz, nagy részt.

Akkor hagytál ott minket, amikor az én tudatom nem volt még teljes. Hibáztál, végzeteset. Nem haragudtam én érte soha, hiszen fel sem fogtam akkor, mi történt, mik történtek. Talán jobb is így.

Csak az elmúlást látom, ahányszor meglátogatlak. A lehetőségek elmúlását.

Látom a lesoványodott arcban ülő szemekből sugárzó gyermeki félelmet, a megbánást.

Mindig akkor tennénk mindent, amikor már nem lehet semmit.

Édesapám, talán lesz még egy életünk, amikor nem az elfekvőn nézünk a legtöbbet őszintén egymás szemébe.

"Alant a völgyben, szürke ködben,
Vörös leveleket sírnak a fák.
Én csak nézem itt fenn,
hogy pusztul minden,
Mit építettem: álomvilág."