Seszínű levelekként hullottunk alá.
Szárnyunk összetört, meggyötört lelkünk
Nem bírta már soká a szenvedést.
Tudatunk tagadta a történteket.

De szívünk még élt, lüktetett.
A földön feküdve csendben néztük
Kezünkön a feszülő kék eret.
Nem akartuk hinni a végzetet.

Sorsunk eldőlt, ránk nehezedett.
Otthonunk, szeretteink nélkül kell
Kezdenünk egy más világban új életet.
S tenni mindezt nem hibázva.

Harcunk nehéz, utunk hosszú lesz.
Időnk véges, erőnk elfogy, csak
Bűneink hosszú sora lehet végtelen.
Jobb dolgaink talán ott lesznek a mérlegen.

Egy tollat mindenki megőrzött magának.
Szárnyukat hátrahagyva, lehajtott fejjel
Indultak neki a mérges világnak.
Bukott angyalok, emberként hibáznak.

2008.

Manapság meg:

Lépkedünk még,
Szemünkben izzik a vörös vég,
Lenyugvó napkorong.

Lélegzünk még,
Hátunkban lohol a fekete ég,
Gyászlepel ormokon.

Utolsó pára csapódik a kiszáradt fákra,
Rőt vonallá szűkül az összeomló horizont.
Dereng most csak az, mi lángolt egykoron,
Állandó menekvésben, keresésben, túlélésben,
Végigszaladtunk kijelölt utunkon.

Rohanva még a végbe,
Szelíden ránk borul az ég:
Éjünk fekete leple takar,
Az út a végéhez ért.

Anyám hangját hallom,
Siratót suttog a szél.

2011.