Álljon itt az, amit anno leszedtem, amikor úgy döntöttem, eltakarítom magam innen is. Amit persze azóta megbántam. Kontrolcé, kontrolvé, abrak a babra.

***

Stencilnek millió apró nyűgje volt az élettel.

Késett a busz, korábban jött a vonat, esett az eső, a hó, kitört a ceruzája hegye, rosszul aludt, kilöttyintette a kávét. Valami mindig történt, amin volt oka sóhajtozni, vagy legalábbis felszisszenni, ciccegni. Mert szisszenteni szeretett. Még egész fiatalon vette föl ezt a szokást, mert már akkor is nagyon tudatos igyekezett lenni és sokkal jobbnak tartotta, mint a káromkodást. Az nála a buták, ostobák, haragtartók ócska gőzelvezetéseként volt számon tartva. Így hát felszisszent most is, amikor felébredt. A régi, ócska rádiója ugyanis végleg bemondta az unalmast, és nem ébresztett. A számlapon egykedvűen villogott a négy darab nulla, a második és harmadik között a kettősponttal. Sóhajtott is, mert ez így hétfőn reggel nem járja.
Felkelt, de nem sietett. Nem volt hajlandó idegeskedni, úgy vélte, egy jó nagy sóhajtás segít, kiadja a feszültséget. A kávét viszont már szinte kívánta, szinte érezte sötét, keserű zamatát, mivel mindig cukor és tej nélkül itta. Elég édes neki az élet, meg a sok vattacukor-szagot árasztó, művilági reklám, mondogatta. A kis műsorok, amiket meg szokott nézni esténként a tévében, biztosították neki a szükséges, betevő rózsaszínt. Egyszerű, tiszta embernek tartotta magát.
Ez az ember most saját, elmosódott, karikás szemű tükörképét látta a kávésdoboz aljában. Mely, vonta le a nagyszerű következtetést, üres volt. Ciccenés, sóhajtás. A doboz rázogatása, hátha. De nem, nincs értelme, ami üres, az üres. Sebaj, majd bent iszik egy csészével, a kedvenc kis csészéjéből, melyet még a mamától kapott. Helyes kis bögre volt, szívecskével, cukkolták is érte egy darabig. Mint minden másért is, de ennek nem tulajdonított jelentőséget.
Irány a fürdőszoba. Hoppá, a héten nincs meleg víz. Akkor fürdés sincs. Hát, ez már egy fejcsóválást is megér, természetesen a sóhaj mellett. Fogat mosott, kicsit leöblítette az arcát, majd felöltözött. Pontosabban felöltözött volna, de nem volt vasalt, tiszta inge. Hát igen, tegnap hosszan ultizott régi cimborájával, nem jutott idő a háztartása. Természetesen a cimbi kölcsönkért egy kis pénzt, talán egy ötöst, hirtelen nem is emlékszik. Mindegy, úgysem adja meg soha. A vesztes harcos nyugalmával kezelte pénzügyeit.
Gyorsan kivasalt valamit, felkapta kopottas öltönyét, és a buszhoz indult. Az persze az orra előtt húzott el, grátiszként némi mocskos latyakkal borítva be nadrágszárát. Óhh, remek! Sebaj, úgyse nézi senki a boxban ülve. Leintett egy taxit, mivel most már igazán késésben volt. Nem csoda hát, hogy a szokásos reggeli araszolás végtelennek tűnt. Ráadásul a taxis valami hülye útvonalon ment, elmondása szerint csak próbálta kikerülni a dugót. Sebaj, odaértek, még épp időben.
Négyezer-ötszáz’ lesz. Vetette oda morogva a taxis, és némi dohányt tubákolt, sárga fogai vastag vonallal húzták alá függősége tényének rövid tőmondatát. Mennyi? Háhh, a pofátlan mindenit! – gondolta Stencil, de kifelé csak egy sóhajt eresztett meg, s némi ciccegés közben adott két kétezrest, a maradékot, ócska bosszú gyanánt, apróban adta. Nagyon apróban. Sosem tett még ilyet, de most jól esett neki. Mégiscsak egy jó nap lesz ez.
Kártyáját felmutatta a portán, majd a lifthez sietett. A záródó ajtók közül Körző önelégült vigyora volt hivatott tudni vele, hogy ezt most megszívta. Az a beképzelt barom, két hónap alatt osztályvezetővé nyalta magát. És még Egérkét, a titkárnőt is az ujjai köré csavarta. Pedig Stencil már évek óta csapta a szelet neki. Áhh, kár is rá a szó.
Kicsit megizzadt, mire felgyalogolt. Az ajtóban a főnök fogadta. Nem mondott semmit, csak az órájára nézett, de Stencil tudta, ez rossz ómen. Nagyon rossz. Amúgy is utálta a főnököt, mindig egy hájas, hasát vakargató disznónak gondolta őt, akit egyszer majd böllérként látogat meg. Miközben helyére sietett, mosolygó arcok fogadták. De nem az üdvözlés mosolya: ez az égető, arcpirító mosoly, amikor mindenki látja, hogy bepisiltél, de te nem tudod mi a baj. Ó, egek, a slicce, végig lenn volt. Még menet közben szenvedett, hogy felhúzza, nem csoda, hogy fellökte Egérkét. Alig győzött bocsánatot kérni, de közben fél kezét még a nemesebb részét fedő zipzáron felejtette. Kínos, roppant kínos.
Asztalán szerteszét hevertek a múlt heti hajtás során keletkezett iratok. Sok mocskos, tintás papír, tűzbe kéne dobni mindet, és a lángjain malachusit sütni. Azét a malacét, igen. Hadd csöpögjön a kopaszból a zsír. A bögréje füle kacsintott rá néhány gyűrött irat közül. Ó, legalább kávé lesz. A fül azonban nem hordozott bögrét többé. A test összetörve hevert más papírok alatt, s a fül mint halott letépett karja, ernyedten csúszott ki kezei közül. A sóhajtásba most már egy jól hallható „b*ssz* meg” keveredett. Hát, ez már tényleg sok a jóból.
A Főnök mellé lépett. Valami teljesítményről, meg határidőről, meg munkamorálról beszélt, lassan, komolyan, ahogy egy egyetemista lekezel egy tanulatlan hülyét. A mondat végére pontként egy halom akta került, a többi tetejére. Mögötte Körző önelégült vigyora képzett homályos hátteret. A gyűlölet színdarabjának lángoló hátterét. A disznó elment, a beképzelt is elfordult, és megsimogatta Egérke derekát. A titkárnő hangja édesen csilingelőre váltott, amit Stencil úgy szeretett. De hozzá sohasem beszélt így.

Az a rohadék kis k*rva.

A világ eltűnt, homályossá vált. Stencil elővette hegyezőjét, komótosan, kiélvezve a fa forgácsolódásának hangját, kihegyezett egy ceruzát. Egy 3H-s, jóféle ceruzát, amit egy régi készletből mentett meg. Megtapogatta: hegyes, igen, eléggé.
Kívülről látta önmagát, amint belép a főnök irodájába, és kulcsra zárja maga mögött az ajtót. A disznó röfögött, de ő csak visítozásnak halotta. Fel se kelt helyéről, csak ült, és visítozott, idegesítő, magas hangon. Mögé lépett, testével ránehezedve a nagy mahagóni asztalhoz szorította a hájast. Egyik kezével megfogta az állát, és felfelé húzta, hogy ne mocorogjon. Hangja elváltozott, mélyről jött, az őrület legsötétebb bugyraiból böfögte fel őket. A ceruza lassan, egyenesen, remegés nélkül közeledett a bal szemhez. A disznó visítozott, rúgkapált, az ajtón dörömböltek.

Kismalac, kismalac, engedj be.

A hegy elérte. Lassan, nagyon lassan tolta befelé. Egy ideig még bírta, a szem nagyon rugalmas tud lenni. De egyszer minden cérna elszakad. Stencilé már túl sokszor lett összecsomózva.

Kismalac, kismalac, engedj be.

Mint amikor száraz gally törik el, pattant el burok. Sós, sűrű lé folyt le a drága öltönyön, utat keresve a padlószőnyeg felé.

Kismalac, kismalac, ráb*sztál.

A disznó hangja eltorzult, artikulálatlan, magas sikoltásba csapott. Odakintről már rugdosták az ajtót. Egy kétségbeesett női hang sipákolt telefonon az ügyeletes tisztnek. A kollégák megdermedtek helyükön.

Fogd be azt a zsíros pofád, dagadék!

Stencil szúrt. Nem tudta hányszor, nem tudta, hova, csak szúrt, döfött, minden erejével.

Mikor az ajtó megadta magát, a Főnök már holtan terült el asztalán. Hátán és nyakán tépett sebek, melyek még csendben véreztek, hűs kis patakokat idéző erekben eresztve magukból a vért. Stencil kába örömmel ült a sarokban, Kezében a törött, véres ceruza, melynek másik fele a röfi húsában volt. Majd ki kell venni, mielőtt megüljük a tort. Finom lesz, érezte a friss hús lucskos zamatát.

Stencilnek semmi gondja sem volt az élettel.