Az elmúlt három napban a negyvenhat történetem közül elővettem a 2009-ben megálmodott „A sárkány embere” című történetet, és gondolatban végigvittem az elejétől a végéig.
Most itt ülök az íróasztalomnál, hallgatom a dalt, amely Den történetének végén szólal meg, és valami egészen különleges dolgot érzek.
A hőseim mindig önmagam élettörténetének értelmezéseiből születnek. Nem én vagyok ők, és nem is vágyteljesítések. Inkább különböző tapasztalataim megélései, egy-egy gondolat, kérdés vagy tanulság teljes kibontásai, amelyek segítségével rálátok az emberi élet nagyobb összefüggéseire.
Ez adja a történetmesélés egyik legnagyobb ajándékát, a katarzist.
Most, miközben Den útjának lezárását hallgatom, a saját majdnem ötven évemet is visszafelé látom. A döntéseket, a kitérőket, a kudarcokat, a szerencsés pillanatokat és mindazt, ami idáig vezetett.
Fenséges élmény.
Ezért használom a történetmesélést önismereti eszközként is. És azért is, mert elképesztően szórakoztató a saját belső mozim.
Most megyek, és ünneplek még egy kicsit.

Hallgassátok meg Den történetének lezáró dalát, ha kíváncsiak vagytok, milyen érzés egy húszéves álom végére érni.