- Van-e most vas öreg?- köszönt rám a fiatalember, aki ugyan régi ismerősnek számít, de a nevét azóta se tudom.

A környezetében Zsócainak nevezik, a születési helye után. Az ő kultúrkörükben mindenkinek van úgynevezett indián neve. A valódit annyira nem használják, hogy ha a postás keresi, gondot jelent a beazonosítása. A faluban alig van olyan ember, aki eljár dolgozni. Legtöbben csak élnek bele a világba, várják a rendszeres szociális segélyt, a gyereknevelési támogatást, a lakhatási...és még számtalan címen kiutalt pénzt. Ez a család létszámától függően akár jelentős összeg is lehet. Nem biztosít ez így se valami fényűző életet, hiszen sok embernek sok kenyér kell. Elmondása szerint az apósa ugyan még nincs 40 éves, de 10 unokája van. Ebből kettő az övé, a harmadik most van útban. Nincs is ebben semmi különös, hiszen már éppen betöltötte a 24-et. Most van itt a gyereknemzés ideje. A két lánya is kicsi még, sokat bőgnek, különösen a kisebb. Nem is szeret otthon lenni ezért. Fogja a rozoga kerékpárját, és átimbolyog vele a városba kukázni. Igaz, hogy önkormányzati határozat tiltja, de ez senkit nem zavar. Napközben negyedóránként érkezik egy-egy újabb guberáló. Betonvasból hegesztett nagyméretű csomagtartóra, a kormányra akasztott reklámszatyrokba rakják a zsákmányt. Némelyikük láthatósági mellényt is visel. Először még azt gondoltam, hogy köztisztasági alkalmazott. Zsócait messziről meg lehet ismerni a borotvált halántékáról, s a hátul összekötött hosszú hajáról. Igazi rosszarcú ember. Csupán attól szimpatikusabb mint a társai, hogy ő leáll velem beszélgetni. Időnként aránylag hosszú ideig áll fölöttem, nézi, ahogy betonozom a panelház bejárati lépcsőjét. Időnként sajnálkozik, amiért egyedül dolgozok, de még nem jutott eszébe, hogy beálljon mellém betont keverni. Most is a vasért jött. A régi sárkaparó rácsokat szokta elvinni. Másnak nem is adom oda, mert neki szoktam. Előre leegyeztetjük, hogy mikor bontom ki a következőt. Aztán ha csúszás van, számon kéri rajtam. Most viszont én kérem számon rajta az ígéretét.
- Nem hoztad a sört, amit ígértél nekem.
- Milyen sört.
- A születésnapi bulidról.
- Ja! Már elfogyott. Beteg is voltam utána.
- Azért nem voltál már egy hete? Pedig számítottam a sörre.
- Dolgozni voltam.
- Nem mondod!
- Pestre vittek bennünket takarítani.
- Takarítani? - kérdeztem vissza csodálkozva.
- Aha. Építkezésre. Nem volt jó. Nagyon messze van.
- Hazajártatok.
- Á, nem. Ott aludtunk. Nem tetszett. Lavórban kellett mosakodni.
Na, erre nem szóltam semmit, csak magamban mosolyogtam a problémán, hiszen nem tartom valószínűnek, hogy van otthon fürdőszobájuk. Legfeljebb a Sajóban fürödhet, ha nem túl hideg a folyó vize.
- Voltam az önkormányzatnál. - váltott témát.- Házat akarok venni.
- Házat? Miből? Van jövedelmed?
- Micsoda?
- Kapsz valahonnét fizetést? Hiszen nincs is munkahelyed.
- Jártam közhasznúra, de most nem kell. Azt mondták, majd még hívnak.
- Abból akarsz házat venni?
- Adnak kölcsönt.
- Mire?
- A rokonok is segítenek. Másfél millióért már lehet venni...nem olyan nagyon jót, de...
- Ha semennyid nincs, akkor az is nagyon sok. A kölcsönt vissza is kell adni!
- Hát vissza.

Itt elakadt a társalgás. Beindítottam a betonkeverőt, ami egyébként is zavarta volna a beszélgetést. Meglökte a bringát, átlendítette a lábát a nyereg fölött, s elkerekezett.
Csak délután jött ismét. Azonnal a lényegre tért.
- Holnap jöhetek a vasért?
- Jöhetsz.
- Minek hívják magát? Minek szólítsam? Mégse mondhatom úgy, hogy öreg.
Késlekedtem a válasszal. Biztosan azt gondolta, nem értem a kérdést, így kicsit segített értelmezni.
- Gyulabá, Lajos, vagy Béla...?
- Elsőre eltaláltad.
- Nem igaz, csak hülyéskedik. Tényleg az? Gyula?
Ennek persze egyáltalán nem volt jelentősége, hiszen soha nem szólított ezután se a nevemen.

Nem tudom, miféle témák kerültek terítékre, de ismét belemerültünk a beszélgetésbe. Mondtam, hogy a gyerekeim voltak kerékpárral Németországban.
- Merre van az a Németország?
- Arra – mutattam széles vigyorral nyugat felé. Viccesnek találtam magam.
- Pest felé kell menni, csak sokkal messzebb van.
- Pedig az is nagyon messze van. Nem mennék még egyszer.

Szólt mellettem a rádió. A hírekben éppen az aktuális űrprogramról volt szó. Talán a Mars-utazást is említették. Röviden kommentáltam is a hírt. Zsócainak nem volt kialakult véleménye a témában.
- Az messze van?
- Micsoda?
- Hát az az űr.
- Messze öcsém, nagyon messze.
- Messzebb van mint Pest?
- Sokkal messzebb.

Elkezdtem adatokkal bombázni, de szemlátomást nem fogta fel, miről beszélek.
- Na, cső öreg! Majd akkor holnap jövök. Nehogy odaadja senkinek!

Mire elsimítottam a lépcső homlokát, Zsócai már messze járt.
Messze? Mihez képest? Arra gondoltam, hogy viccesre vehettem volna a figurát, hiszen ideális esetben az űrhajót megláthatjuk az űrben, de Pestig nem látunk el. Akkor mi is van messze? Na, ezzel nagyon összezavartam volna.