Faluhelyen hajdanán mindenki magának termelt zöldséget. Egykori szomszédom - aki végzettsége szerint kőműves – kiötlötte, hogy zöldségboltot nyit. Hamvába holt ötletnek tartottam egy kétezres kicsi faluban. Aztán bejött neki. Annyira, hogy mások is követték, és ők is megéltek belőle. Sanyi barátom egy élelmiszerbolt sarkán – a boltosok hozzájárulásával – állított fel egy kőasztalt, felállított egy napernyőt, megvette az ő zöldséges szomszédjától az öreg furgonját, s újabb lehetőség kínálkozott a lakosságnak. Aztán kinőtte a kőasztalt, üzletet bérelt, szélesítette a termékskálát...
Az emődi körforgónál megjelent néhány éve egy dinnyeárus. Később más zöldáru is került a kínálatba. Aztán épített egy bodegát, majd eltűnt. Talán csak egy kilométerrel költözött odébb egy hosszú egyenes útszakasz mellé, ahol jól beláthatóan lehet közlekedni, parkolni. Soha nem álltam még meg korábban, csak a szemem sarkából láttam, hogy rengeteg virág van a kínálatban. Tegnap megálltunk szétnézni. Jó lenne az erkélyre paradicsom, meg paprika palánta! Ja, meg muskátli...meg a vasárnapi levesbe zöldség...aztán kiürült a pénztárcám. Na, de egye fene! A feleségemnek akkor a örömöt okozott ez a vásárlás, mint nekem nemrég az akciókamera.
Meglepően nagy volt a forgalom. Mint a beszélgetésekből kiderült, sokan vannak visszatérő vásárlók, akik már hoznak magukkal ládákat is. A parkoló ugyan nincs kiépítve, de talán csak ezzel marad le a kisbagi pihenő kínálatától. S mindez kinn az út mentén. Jól jövedelmező üzlet lehet, de meg is dolgoztak érte. Egy szemernyi irigység nincs bennem.