2024. március 29., péntek

Gyorskeresés

Vezércsel

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Más kor 4. folytatás

Jó lett volna magyarázatot kapnom az eseményekre egészen odáig visszamenőleg, hogy a hajdúk kirángattak a két lány öleléséből, de a helyzet nem volt alkalmas a beszélgetésre. Vezetőszáron lovagoltam végig a városon. Kis idő elteltével felfedeztem a kengyelt, melybe sikerült bedugni a lábamat. Így már kevésbé pattogott az ülepem, hisz lábbal tartottam magamon, a ló oldalát is tudtam kissé szorítani. Mire a cigány táborba értünk, el is szállt a leeséstől való félelmem.

Nagy tömeg gyűlt körém. A rengeteg rongyos gyerek röhögése kísérte azt a műveletet, amikor Mihály lesegített – mit ne mondjak – lecibált a nyeregből. Néhány férfi átverekedte magát a gyerekek hadán, hogy fogadjon bennünket. Egyik fiatal legény tartotta a lovakat, hogy azokra ne legyen gondunk. Egy idősebb férfi küzdötte át magát a tömegen. Valaha fekete haja ugyancsak megderesedett már, de nálam legalább tíz évvel fiatalabb lehetett. Nagy karimás „tót” kalap volt a fején, inge fölött mellényt viselt, holott ezt nem indokolta a hőmérséklet. A gyerekek többsége fedetlen felsőtesttel tolongott köröttünk. Ez a férfi lehetett a főnök. Nem igen sokat adott a méltóságos megjelenésre, ugyanúgy mezítláb volt, mint a többiek.
- Ő volna az? - intézte kérdését Mihály felé, de közben rá se nézett, hanem engem fürkészett kíváncsian.
- Ő. Már a paptól ragadtam el.
- Ájjájjáj! - tolta homlokára a kalapját – Akkor kár volt idehoznia. Tán még utána is jönnek. Bajt hoz ránk kigyelmed. Igaz, hamarosan indul a tábor nagyobbik fele a Tiszához Namény felé, de nem volna jó magunkkal vinni, mert veszedelem fenyeget akkor minket is.
- Mit mondott rólam? - kérdeztem Mihályt – Egyáltalán mit gondol kend felőlem? Nem igazán értem azt se, miért vagyok veszélyben.
- Miért van veszélyben? Nem tudják kendet hova besorolni. Nem tudják kiféle, honnét jött, ki küldte...egyáltalán már az is veszélyes dolog, hogy idegen. A gazdám jóindulattal van kegyelmed iránt, s nekem elég ennyit tudnom. Azt mondja, gyerekkora óta ismeri. Én viszont olyan régóta szolgálom őt, hogy minden ismerőséről tudnom kellene, azt hiszem. De nem tartozik rám minden.
- Miattam most a sáfár is bajba kerül?
- Ah, dehogy – legyintett – Végül is mi történt? Megjelent a várban egy ember, akiről senki nem tud semmit, aztán meg eltűnt. Néhány nap, oszt elfelejtik.
- De a papnak még most nagyon is eszébe van, hogy elrabolt tőle.
- És az is egészen biztos – szólt közbe a cigány – hogy elsőnek ide küldi a hajdúkat, mert ismeri Mihály uram észjárását. Úgy véli, köztünk bújhat el leginkább, hiszen ki számolja, ha egy cigánnyal több, vagy kevesebb. Fejébe nyomunk egy kalapot, kap egy rossz inget oszt olyan mint mi. Szakállat ugyan nem szoktunk hagyni, de mit tudják ezt az urak? Bár meg is borotválhatjuk.
- Na, azt már nem. Legalább harminc éve megvan.
- Ahogy gondolja kegyelmed – mondott le a borotválásról – De azért jobb volna, ha nem találnák köztünk. Mi hamarosan indulunk nyugat felé. Mint látják, már a lovak is be vannak fogva. Ha a pap annyira akarja kendet, utánunk küldet.
- Bátyám! - szólt a legény, aki a lovainkat tartotta – küldjük a sószállító ember után! Arra senki se gondol majd, hogy ha a cigány tábor Naménynak tart, akit bújtatnak, az pedig délre. Utána is nyargalhatok – simította meg az „én lovam” homlokát – hogy várja be ezt az embert. Két purdét adhatok az úr mellé, hogy el ne vétse az Újlak felé vezető utat. Mert ugye az lenne a legjobb, ha menten indulna is.
- Ez lesz a jó megoldás – ismerte el az öreg cigány – Az az ember nemrég állt meg nálunk itatni. Nem juthatott messzire. Induljatok is azonnal!

Magasan járt már a nap. Minden percben meghallhattuk a déli harangszót Munkács felől...ha egyáltalán harangoztak már ebben a korban. Mindenesetre nem hallottam még, amióta így megkavarodott velem az idő. Talán most se fogom hallani, hiszen távolodunk a várostól. Nem túl sebesen, hisz gyalogszerrel indultunk. A két purdé ugyan jól kilépett, alig győzöm tartani velük az iramot. Rájuk parancsoltak, hogy igyekezzenek, s ehhez tartják magukat. Nem nagyon beszédesek, így módom van a magam mögött hagyott eseményeken gondolkodni. Úgy hiszem, egyelőre elmúlt fejem fölül a veszély. Lassan megnyugszik a lelkem, s már olyan közönséges dolgok is eszembe jutnak, hogy melegem van, és szomjas vagyok. Órám nincs, a telefonom rég lemerült...bár az sincs, hiszen ott maradt a dzsekimben a sáfárnál. Tehát fogalmam sincs mióta gyalogolunk. Van talán egy órája is, amikor a cigány legényt meglátjuk, amint poroszkál felénk.
- Szerencséje van a nagyságos úrnak, mert Eszes uram megállt magátul is Újfaluban, hogy a menyecskéket bolondítsa a történeteivel. Mert nagy mesélő ám. Majd meglássa uraságod is. Nem nagyon kellett rábeszélni, hogy várjék egy keveset. Azt mondta, legalább lesz neki társasága Újlakig.
- Úgy hívják a sószállítót, hogy Eszes?
- Annak mondják. Miért, tán ösmeri?
- Hová valósi?
- Azt én nem tudhatom, de kérdezze meg majd őtőle! Itt van már a falu nem messze, csak a fáktól nem látni oda. Ti meg aztán – fordult a gyerekek felé – iszkoljatok visszafelé, mert lemaradtok a karavántól. A nagyságos úr odatalál már egymagában is.
- Fel is vehetnél bennünket a ló hátára – találta ki egyikük.
- Valóban felvehetnélek, de én se akarok lekésni, ezt a paripát viszont még vissza kell vinnem Mihály uramnak a várba, mielőtt még valaki rám fogná, hogy elloptam. Hármunkkal mégse foghatom vágtára! Na, isten óvja nagyságodat!
A legény csupasz lábával „megsarkantyúzta” a lovát s tovavágtatott. A két gyerek elbizonytalanodva nézett rám. Nem tudták, igényt tartok-e még a kíséretre.
- Menjetek srácok! Megtalálom magamtól is, ha itt van már a közelben.
- Hallottad – taszított a nagyobbik a kicsin visszafelé – Futás!
Néhány lépés után megtorpant.
- Minek mondott a nagyságos úr bennünket? Rácok? Há' mink cigányok vagyunk.
- Srácok – nevettem el magam a félreértésen – Azt jelenti fiúk, gyerekek, ifjak.

Az ifjak futva távolodtak arra, amerről jöttünk. Nem tudom meddig bírják, hisz idefelé is erőltetett menet volt, legalább egy órán át. Na, de ne féltsem én őket! Ezek a gyerekek ha magukra maradnak se halnak éhen. Beleszülettek a természetbe, megoldják. Szednek gombát, megkeresik a gyümölcsöt erdőn, mezőn, elszedik a madártojást. Nem kell eléjük tenni az ételt, mint az uraknál szokás. Ha megszomjaznak isznak a patakból. Nocsak itt a patak előttem. Meg a falu is.

Nyomorúságos viskó bukkan elő a fák közül, aztán még egy. Kis szünet, s egy egész utca követi. Úgy tűnik, megérkeztem Újfaluba. Meg is látom mindjárt a szekeret, sátorral a tetején. Bizonyára ez lehet az én fuvarosom. Benne áll a szekér a patak gázlójában, hogy a lovak ihassanak kedvükre. Lépésenként haladnak lassan előre hol egyik, hol másik oldalán a vízfolyásnak, amint a jószágok csipkedik a dús füvet. A gazdájuk rájuk se hederít, hiszen – mint a cigány legény mondta – a menyecskéknek csapja a szelet. Vagy úgy is felfoghatjuk, hogy előszerződéseket köt a visszaútra, amikor majd hozza a sót. Lógóbajszos parasztember. Legalábbis a kinézete alapján. Noha a kezében tartott ostor jelzi, hogy nem közönséges gyalogmunkás. Bő gatyája alól csizma kandikál. Ez sem általános ilyenkor május végén, amikor már jó meleg a föld. Parasztember még a vásárba is mezítláb indul, vállára vetett csizmával, s csak a közelben húzza a lábára, hogy ne nagyon kopjon a talpa. Hazafelé aztán ismét leveszi. Eszes uram viszont nem nagyon koptatja, hiszen a bakon ül naphosszat. Igaz, ott még kevésbé indokolt mint a gyaloglásnál, de adni kell magára egy fuvarosnak. Eszembe villant a gyerekkoromban látott szomszédom, aki az erdészetnél hajtotta a fogatot. Hasonló esetben ő a csizmaszárban tartotta az ostort. Ez esetben ennek akadálya a csizmaszárra omló gatyaszár. Szürkére kopott, egykor kékre festett inge fölött apró gombokkal díszített mellényt visel, természetesen nyitva hagyva az elejét a meleg miatt. Magas hajtókás fövegének csücskei elől visszahajolnak. Nem mondhatni elegáns viseletnek. Inkább mint amit a kutya szájából vettek ki.

Amikor meglátott, néhány lépést tett felém.
- Azt hiszem kelmedre várok – előzi meg a köszönésemet – Ugorjék fel a bakra, aztán mehetünk is, mert így is ránk esteledik mire Újlakra érünk. Talán még meg is alszunk valahol Muzsaly környékén.
- Köszönöm, hogy megvárt.
- Mondta a roma csávó, hogy a várból szökött kend a káplántól. Ez nálam felér egy ajánlólevéllel. Aki begyében van a papnak, azon én feltétlen segítek, ha módomban áll. Márpedig most módomban áll. - Szomjas-é kend? - kérdezte, miután felkapaszkodtunk a szekérre, s kihajtottunk a Tiszaújlak felé vezető útra.
Nem várt a válaszra, hanem a kezembe is nyomta a fakulacsot, hogy igyak. Szomjas voltam már erősen, de első gondolatom az volt, hogy nem fog ízleni, így elfordultam, hogy ne lássa arcomon a grimaszt. Jó volt a megérzésem. Igyekeztem jó sokat inni. A cukormentes üdítőt is úgy szoktam, hogy egy szuszra igyekszek minél többet inni belőle, mert csak a végén érzem meg az ízét. Ezt persze nem mondhattam, hisz ez az ember a cukrot sem ismeri, nem még a cukormentes üdítőt.
- Jó huzatja van kendnek – nevetett Eszes uram – még a végén Kaszonynak kell fordulni borért.
Csak némán nyújtottam vissza a kulacsot. Kellett egy kis idő, hogy meg tudjam köszönni. Savanyú volt rettenetesen, meg mintha a számra is tapadt volna valami belőle. Bizonyára meg van már törve, meg kivirágosodva. A szomjamat mindenesetre oltotta. Jó lett volna egy kis vízzel leöblíteni, de ne essünk túlzásba!

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
veterán

Na, meg is volt a kaszonyi lőre. Hááát, uramöcsém, nemigen támadt rá gusztusom. :)

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) potyautas válasza Vakegérke (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Utána olvastam az akkori szokásoknak. Rendes bort csak az urak ittak. Szegényebbeknek csak a felvizezett jutott. Ünnepi ital volt a nyírvíz, amit vásárokban lehetett venni. (megcsapolták a nyírfa kérgét, mint a kaucsukot)

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.