Gyorsan sétálunk lefelé a dombról. Eddig olyan a város, mint bármelyik. Aztán meglátok egy magas épületet az út fölött, alatta járnak az autók.
- Ott van a városkapu! – veszem elő a fényképezőt.
- Az a vámház a hídon.
- Hát úgy könnyű, ha te már tudod.
Sanyi már több alkalommal járt itt. Ettől a mai sétától sokkal több időt is bolyongott a városban, de nem adja elő magát, nem játssza a tapasztaltat, meghagyja nekem a felfedezés örömét. A vámházról készül is annyi felvétel, mintha nem is lenne más látnivaló a városban. A vámház ablakán is függöny van. Itt is laknak? Elég zajos lakás lehet. A hídon váltakozó irányú a forgalom. Jó régen építhették, akkor még a maiaknál keskenyebb híd is elég volt. Két szekér elférhetett egymás mellett, de talán nem is volt ennek jelentősége, hiszen nem volt ekkora forgalom, jobban rá is értek az emberek. Meddig tartott kivárni, hogy a szembejövő átérjen? Semeddig. A járda a kapun kívül vezet a hídra, mind a két oldalon, kőkorláttal körülölelve a vámházat. Itt állok, a Lahn folyó hídján. A túloldalon, egy szikla tetején (bár a házak és a fák takarják a sziklát) áll a dóm. Több mint fél tucat torony emelkedik az ég felé. A közepén sem kupola van, hanem ott is hegyes toronysüveg. Méghozzá, görbe. Nahát! Szépnek nem mondanám, inkább olyan amatőr munka az egész templom. Már az se vált ki belőlem túl nagy csodálatot, hogy az egész épület be van festve. Egy dómnak szeretném látni a köveit. Itt is vannak párkányok, keretek, boltívek, meg rózsaablak, de minden be van meszelve rozsdavörösre. Na, de ezek itt németek. Nem Itáliában vagyunk. Az óvárosban sétálva mondom is, hogy ezek a németek nagyon sok házat összegányoltak, mire ilyen precízek lettek.
A horizontot az autópálya hídja zárta. Jó messze, jó magasan. A folyó méretét nehéz megítélni, hiszen itt, fel van duzzasztva. Hosszú szálfákból építettek torlaszokat több helyen is.
A kőhídról olvastam, hogy 1000 méter. Gondolom, elírták. Inkább százat akartak. Így hihető. A vár – mert a dóm nem csak úgy magában áll a sziklán, egy kicsi vár veszi körül – alatt egy vízimalomhoz terelték el a folyó egy részét, de a hídtól lefelé is van egy zúgó. A duzzasztás nélkül akár pataknak is mondhatnám. Persze nem véletlenül építettek ide hidat, bizonyára nagyon szélsőséges a vízállás. Majd később ennek bizonyságát is látom, a malom melletti sziklafalon, de a hídról a malmot se vettem észre, csak a leírásban kicsit előreszaladtam.
Sanyi elveszi tőlem a gépet és erőszakoskodik. Minden képbe bele akar engem állítani. Kicsit tiltakozok a „húittisvoltam” képek ellen, de végül nem bánom, amikor az eredményt látom. Amikor átérünk az óvárosba, meglátok egy igazi fakocka házat. Szekercével faragott gerendákból van összeácsolva két emelet, a kitöltő falak csupán ablakméretűek. Nem is értem, hogy ha már ennyi fát használtak az építéshez, miért nem deszkázták be a lukakat ahelyett, hogy téglát raktak be, amit aztán bevakoltak. Ettől még éppen olyan tűzveszélyesek voltak. Rémlik, hogy valamelyik király rendeletileg tiltotta be az ilyen favázas házak építését. Ennek majd utána kell járnom. Persze lehet, hogy nem is tudtak deszkát vágni, hiszen a gerendát se fűrészelték. Most az jutott eszembe, hogy ha ennyire szerszám híján voltak, miért nem építettek gerendaházakat, mint például az oroszok? Bár, talán az a módszer nem felelt meg a magas házakhoz.
A következő utcában megint egy fakocka ház, aztán még egy. A másik irányban mindegyik ilyen, az abból nyíló utcák ugyancsak. Na, akkor melyiket fotózzam? Jézusmária! Itt az egész környék egy igazi koraközépkori város! Nagyon szűk utcák, a házak csak egyszobányi szélesek, három, négyemeletesek, plusz a padlásszoba. Uramatyám! Tökjó! Ilyet még nem láttam, csak képen, de az csak kép. Nagyon rendben vannak a házak. Szépen le vannak festve, de a gerendák görbék, sőt némelyik megroggyant, szúrágta. Micsoda hangulatuk van. Tamás fiam nagyon bírná díjazni ezt a látványt. Magam is úgy vagyok vele, mint a kisgyerek, amikor egyedül birtokolja az egész játszóteret, és rohangál a homokozóból a hintára, a hintáról a mászókára, a csúszdára, majd a libikókát ráncigálja, beül a körbeforgó bigyóba, majd megint a homokozóba. Merre is van a dóm? Sanyi ismeri a járást, az én elképzelésemhez képest az ellenkező irányba indul.
Leültet a kocsma elé a padra, aztán cserélünk. Egy kisgyerekes családdal több utcában is összetalálkozunk. Nem sokan császkálunk most az utcán. Nyáron van itt inkább nagy forgalom. Olyan ez, mint Szentendre óvárosa.
Tele van turistákkal, és az idegenforgalomra szakosodott üzletekkel, kiskocsmákkal, teraszokkal, utcai árusokkal, mutatványosokkal. Viszont itt biztos nincs fiáker, mert a szűk sikátorokban nem is férne el.
- Miért építkeztek ezek ilyen szorosan? – teszem fel a költői kérdést, mert ugyan honnét tudnánk?
- Biztosan azért, hogy ne fázzanak.
Ez is egy megközelítés. Itáliában értem a logikát, hogy miért építkeztek a hegyre. Kevés volt a termőföld, nem lehetett elpocsékolni a területet. Éppen figyeltem is, amikor az Appeninekben jártunk, hogy az új házakat már a szántó helyére építik. Ma már nincs jelentősége a helybeli termőföldnek, hiszen a világ bármely részéről ideszállítható az élelem. A középkorban nem voltak túl mobilak, mindent helyben kellett megoldani. Itt Hessenben, nem hinném, hogy ugyanaz lett volna a városok összezsúfolásának az oka. Habár a polgárok nem igen rendelkeztek földterülettel. Ami a földbirtokosé volt, abból aligha adott a városnak. Na, de mindez csupán okoskodás.
Sanyi küldözget ide-oda, rám szól, hogy „de ide nézz!” Aztán készít két egymást követő képet, ami a visszanézéskor leplez le. Az elsőn egy nő megy éppen lefelé az utcában. Fiatalnak ugyan fiatal, de csak nagy jóindulattal mondható szépnek. Nem is emlékszem rá, hogy megbámultam volna, pedig megbámultam, van róla bizonyíték. A következő képen már nincs rajta a nő, de a tekintetemből látni, hogy merre ment el. Jól van na! De vicces! Az egyik boltocskából egy család jön ki éppen. A gyereken csíkos bugyogó, a fejére már az utcán köti fel a kendőt az apja. Felismerem. Kalóznak öltöztették. Ja, farsang van. Ők is a dóm felé jönnek. A téren szintén fotózunk, majd felmegyünk a főlépcsőn. Ki van írva, hogy látogatható 9-17 óráig. Pontosan ekkor van öt, azaz tizenhét óra. Sanyi megnyitja az ajtót. Néhány másodperccel később már nem tudta volna. Ahogy bekukkantottunk, éppen jött a pap, kezében magasra tartva a kulcsokat jelezte, hogy éppen zár. Na, mindegy. Nem gondolom, hogy belül olyan nagy szám lenne, ha kívül ilyen kisipari a kivitelezése.
Ha már itt vagyunk, hátrasétáltunk a várudvarba. A dóm mögött egy kert, örökzöld bokrokkal. Készítettem itt egy videót, de nem elég már hozzá a fény. A folyóval átellenes oldalon sok, sok lépcsőn megyünk le. Aggódom is, hogy majd vissza kell másznunk, de nem kellett. Itt láttam egy fehérre festett templomot, nagy méretű gótikus ablakokkal. A torony csúcsán kereszttel, annak tetején – mint Oevelben – kakas. Viccesek voltak a szétterpesztett lábai. Mintha nyársra húzták volna. Errefelé már több volt a teljes felületén vakolt falú ház. Köztük málladozó is. A szűk sikátorokon át feltűnt a dóm, vagy a vár egy keskeny részlete. Lesétáltunk a folyóhoz. A malomárokhoz felduzzasztott részen hattyúk, és kacsák úszkáltak. Kacsából rengeteg. Sanyi leguggolt a kikövezett partra, mintha a hattyúnak adna valamit enni. Biztosan vannak látogatók akik valóban adnak, mert a madár „értette” a mozdulatot.
Éppen elkaptam a pillanatot, amikor a kezéig felnyúlt, de a nagy koncentrálásban azt hiszem, nem nyomtam elég erősen a gombot, ugyanis nincs meg ez a felvétel. Kicsit feljebb egy stég volt a parton, mellé kötve egy kajak. Ott álldogált egy pasi, meg két fiatal lányka. Az egyikük olyan németesen semmilyen, de a másik…a másiknak olyan szép alakja volt, hogy hetekkel később is emlékszem rá. Testre simuló ruha volt rajta.
Az arca? Gondolom, az is szép lehetett. Erre nem is figyeltem különösebben. Inkább az tűnt volna fel, ha nem szép. Szemeimmel végigsimítom tetőtől talpig. Ötven fölött már ez is örömöt okoz. Nem gondoltam volna fiatal koromban. Nem egy manöken alkat. Lábai nem elég hosszúak, inkább a dereka, de ez így normális. A női testnek a közepén van a lényeg. A mai divat is ezt hangsúlyozza. Azért hagyják szabadon a derekukat, hogy ezt kihangsúlyozzák. Persze ehhez derék nélküli nadrágot kell felvenniük, ami csak keveseknek áll jól. Különösen bántja a szememet, ha az a félülepű nadrág még lóg is rajtuk. A normális arányú nőknél még jobban rövidíti optikailag a lábukat. Az éppen mustra alatt álló lánynál nincs szó ilyesmiről, hiszen a búvárruhaszerű overall a teljes testét fedi, viszont szépen kiadja az idomainak szabályosságát.
Mi van papa, mit lesel? - Ilyesmit mondtam volna az ő helyében, amikor észrevette, hogy bámulom. Valamit tényleg mondott, de nem nekem, hanem a szőkének. Inkább csak láttam, mintsem hallottam. Bár idegen nyelven egyébként is, mintha halkabban beszélnének az emberek. Ha érteném sem érteném.
- Add ide a gépet! – nyújtotta kérően felém Sanyi a karját. – Állj oda a stég elé, hogy a csajok is rajta legyenek a képen.
A pasi látta, mit tervezünk, le is jött a stégről, félreállt a hóba. Valamit mondott a lányoknak. A „nagyon szép” intett felém, hogy menjek oda. Megálltam a stég előtt, visszafordultam, vártam a felvételre.
- Menj közelebb! Látod, hogy hívnak.
- Jójó, de biztosan billeg az a bigyó.
- Naés? Ők se esnek le róla.
A nagyon szép, nyújtja is a karját, mutatja, hogy álljak oda közéjük. Oda bátortalankodok, s közben érzem, hogy izgalmamban vörösödik a fejem. Biztosan felszaladt a vérnyomásom.
A stég szinte meg se mozdul. Gondoltam, hogy elég stabil, inkább csak zavaromban ellenkeztem. A lányok közrefogtak, de a felvétel nem sikerült, mert a gép egy piros ablakot mutatott, meg kiírta, hogy lemerült. Hideg van, biztosan azért merült le ilyen hamar.
Látod? Mondtam tegnap, hogy töltsük fel. - mondta Sanyi, de látszott is a mozdulatain, hogy valami nincs rendben a géppel.
A németeknek ne mond meg, hogy nem sikerült.
Oké. Nem is tudnám. Nem tudok németül.
Nemetül? - kérdezte a szőke. Nyilván kihallotta a szót a magyar szövegből.
Oké, semmi gond, - mutattam feltartott hüvelykujjal – Danke
Lejöttem a stégről. Fentről – folyásirányból – közeledett egy kis katamarán.
Várjál, mondta Sanyi, még a katamaránnal is csináljunk felvételt!
De lemerült az aksi.
Ők nem tudják, menj vissza!
Visszamentem. A két lány most belém is karolt, amikor a part felé fordultam. A szőke beszélni kezdett hozzám, de egy szavát sem értettem.
Ó sáde. – mondtam, amit tudtam németül – Ih förstéen niht, ih bin auszlander. Ih bin ungar.
Ah zo! Ih hábe grószmutter ungar.
Ih hábe tante in Amberg
A lányok csodálkoznak, majd velem együtt lejönnek a stégről, a pasi pedig visszamegy, segít a katamaránnak kikötni. A két lány egymással beszélt hosszasan, de egy szavukat sem értettem.
Mit beszélnek? – kérdeztem Sanyitól.
Mit tudom én.
Amberg? – fordult felém a szőke.
Ja. Amberg. Májne tante Klara. Klara Herget. Sí living der.
Livin? Dju szpik Inglis?
No. Áj dont andosztend Inglis – ráztam a fejem – ánföcsnitli. Mint ahogy németül sem értek, sajnos. – tettem még hozzá, hogy legyen valami, amit egész biztosan nem fognak érteni.
A lányok jót nevettek a vegyes mondatomon, majd hosszasan beszéltek egymással. A szőke, láthatóan izgatott lett a tantikám nevétől. Hirtelen, határozottan felém nyújtotta a kezét, de olyan feszes karral, mintha azt mutatná, melyik út vezet Budára.
Julia Herget. Májne fater izt Franz Herget.
Gyula – fogadtam a kéznyújtást.
Dzsula. Und dasz famili náme?
Horváth. Nem dzsula! Jula, Júliusz, Julek, Dzsuliusz Dzsulió Hulió, Julíj und zó vájter.
Júlia megint a nagyon szép felé fordult, de a rokonság felismerésétől fülig ért a szája. A nagyon szép is nevetett, s így még szebb volt. Sanyiról majdnem meg is feledkezett a rokonom, – mert ha a nagynéném, meg az ő nagyanyja ugyanaz a személy, nyílván rokonok vagyunk - majd hirtelen eszébe jutott, hogy neki is bemutatkozzon.
Sanyi – mondta Sanyi
Szani?
Nem Szani, Sanyi.
Legyen inkább Alexander! – javasoltam.
Júlia visszament a stégre, s a fiúknak is elújságolta, hogy kit talált. Azok rám néztek, majd bólintottak. A nagyon szép közben a sétány kőkorlátja melletti csomagok mellől felvette az evezőt, s indult, hogy beszálljon a kajakba. Aztán visszafordult, magához vette a másik evezőt is. Júlia még a stégről mondott neki valamit. Mivel távol voltak egymáshoz, elég hangosan mondta, mégsem értettem az egészből csak annyit, hogy „telefon”
Bolondok ezek a németek, hogy ilyen hidegben csónakáznak. – jegyeztem meg.
Sportembernek nem számít – válaszolt Sanyi – Ha nem lesznek vizesek, akkor a folyón sincs hidegebb, mint a parton.
A rokonom odasietett a csomagokhoz, a telefonját előkotorni. A többi német értetlenül állt, nehezen fogták fel, hogy ez a lány mitől lett ilyen izgatott. Megtalálta a készüléket a táskában, majd hívást kezdeményezett, miközben nekem beszélt. Fogalmam sincs, hogy mit mondott.
Felhívja a nagymuterját – segített Sanyi értelmezni a helyzetet. Valami olyasmit kérdez, hogy hol szálltunk meg.
A lány sokáig csörgetett, de nem vették fel a telefont. Csalódottan csóválta a fejét. A többiek várakozón néztek rá.
Sanyi mondta, hogy autóbán, meg kamion, tankstelle, meg még mit tudom én miket. Úgy láttam, megértette. Kicsit töprengett, majd mutogatni kezdett az autópálya híd alatt, a túlparton lévő kemping felé.
Azt mondja – tolmácsolta Sanyi – hogy áteveznek a kempingbe, ott van az autójuk, még próbál telefonálni. Meg talán azt is kérdezte, ha jól értettem, hogy ráérünk-e.
Amíg mi értelmeztük a helyzetet, a két lány bemászott a kenuba. Aki a katamaránnal jött, tartotta a csónak orrát, hogy el ne menjen közben. A másig pasi a csomagokat kezdte összeszedni.
- Nesze tedd el! – bökött meg Sanyi, nyújtva felém a gépet. - Mondtam, hogy töltsük fel. Mi van? De elbambultál. Ja! Tényleg szép csajszi. Szóljak, hogy vigyen el csónakázni?
Betettem a gépet a dzsekim alá, hátha még erőre kap. Biztosan árt neki a hideg.
- Bolondok ezek a németek, hogy ilyen hidegben csónakáznak.
Vagy ezt már mondtam? Ja, igen, de csak gondolatban. Kicsit elfantáziáltam.
Elindultunk a kőhíd felé, de nem mentünk vissza a házak közé, hanem a vár alatt sétáltunk a parton.
A parti sétánk során találkoztunk még egy kocogó sportemberrel.
- Mit hápog? - kérdezte Sanyi, mert olyan hangot hallott, mint a kacsáktól.
- Köszönt. Csak éppen belezakkant a Tág-ba.
Itt volt a sziklában egy legalább három méter magas mészkőtábla, rajta az árvizek magasságának jelölésével. A legrégebbi 1267, a legújabb 1984. A jelenlegi – kissé felduzzasztott – vízszint, alattunk még két méterre. Na, erre utaltam, amikor a szélsőséges vízállást említettem.
Még egy kicsit bolyongtunk az óvárosban. Megbizonyosodtunk arról, hogy ezeket a pici házakat ma is lakják, hiszen még a padlásszobában is égett a villany. Egy idő után, már vitába szálltunk, hogy merre jutunk vissza a hídhoz. Nincs miért maradni tovább, hiszen beesteledett. A vámház után ugyanazon az úton mentünk felfelé, amelyiken lejöttünk bő két órával ezelőtt. Nem sokat beszéltünk, mentünk egymás után a keskeny járdán. Gondolatban még a kajakosoknál jártam. Jól elfantáziáltam, holott valójában csak azt láttam, hogy készülődnek vízre szállni.J
Visszamásztunk az autópályához a meredek személyzeti lépcsőn. Ekkorra már jól megéheztünk, benyomtunk egy-egy halkonzervet, csak eztán indultunk tovább.
